Az utolsó ajándék

"A tanulság csak annyi nekem ebből a kalandból, hogy az ember nem lehet eléggé idős ahhoz, hogy ne sérüljön Ámor nyilától."

Már napok óta lelkes olvasója vagyok ennek az oldalnak. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem leírom az én esetemet tanulságul. Középkorú nő vagyok, nem is a legszebb kategóriából, de már hosszú évek óta egyedül. Feladtam a hirdetésemet az egyik népszerű netes társkeresőben. Mindenféle levelek érkeztek, és egyik nap a legnagyobb megdöbbenésemre, egy 25 éves srác levelét olvastam a postaládámban. Ő pont ilyen paraméterekkel rendelkező hölgyet keres, mint én, és szeretne velem megismerkedni. Nem is tudtam hirtelen mit tegyek. Ilyen korú gyerekeim vannak, nem volt még ilyen jellegű kapcsolatom, tanácstalan voltam. Aztán úgy gondoltam, ez valamiféle utolsó esély az életben? Írtam neki választ, amiben kérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy idősebb és ráadásul kifejezetten molett nő érdekli. Ő azt válaszolta, hogy nem beteg, ne féljek tőle. Így kezdődött a mi kettőnk kapcsolata. E-mail váltások után, fényképcserével, telefonszámcserével folytatódott, majd napi hosszas telefonbeszélgetésekkel. Egy hónap után találkoztunk először, és részemről szerelem volt az első, vagy a második látásra. Azt még hozzá kell tennem a történethez, hogy majdnem 300 km távolságra élünk egymástól. Az első igazi randinkon jóval közelebb kerültünk egymáshoz, mint ahogy azt eredetileg terveztem, de nem bántam meg. Csodálatos volt vele lenni, és én teljesen elfelejtettem a köztünk lévő kor,- és súlykülönbséget. Boldog voltam vele. Aztán még két boldog találkozás volt hosszú idő kihagyással, hiszen a távolság is gondot okozott, na meg - szerintem - a korkülönbség is. Ezt abból vettem észre, hogy míg én a lányaimnak bevallottam - pedig nem volt könnyű - a hozzá fűződő érzelmeket, addig ő titkolta mindenki előtt. A szüleinek ugyan megmondta, hogy van egy lány, az ország másik végén, akihez néha elmegy több napra is, de a valódi koromat természetesen nem árulta el. Inkább olyan lányaim korabelinek mondott, a barátai előtt is. A telefonálási szokásaink is megváltoztak. Még hívtuk egymást mindennap, de már csak bizonyos időben, és csak akkor, ha számára nem volt zavaró körülmény. Ez általában a munkából hazafelé menet volt számára megfelelő, vagy buliba menet, amikor autóban ült, de sokszor úgy éreztem nem is figyel arra, amit mondok. Volt olyan, hogy éjjel küldött sms-t, hogy most ért haza, és már nem tudunk beszélni egymással. Nem értettem, ő is ébren van, én is, akkor miért nem? Amikor rákérdeztem, azt válaszolta, hogy a szülei már alszanak. Ez sem volt érthető számomra, hiszen én sem alszom egy szobában a gyerekeimmel, róluk meg tudtam, hogy nem állnak rosszul anyagilag, feltételeztem, hogy külön szobája van. Nem részletezem, sok minden vezetett ahhoz, hogy a kapcsolat kihűlt részéről, holott az elején azt mondta, hogy nem rövidtávra tervezi a velem való kapcsolatát. Összesen 6 hónapot élt meg így ez a szerelem, és a legszomorúbb az volt számomra, hogy úgy szakított velem, ami nagyon megviselt lelkileg. Valentin napon, ami a szerelmesek napja, kaptam tőle egy sms-t. Boldog voltam, hogy gondolt rám, és már korán reggel megemlékezett a napról, ami fontos mindenkinek, aki szeret. De hamar rá kellett döbbennem, hogy akár tudatosan, akár véletlenül időzített így a kedvesem, nagyon figyelmetlen volt. Azt írta röviden, hogy nem tud megfelelni az elvárásaimnak. Néztem csodálkozva a rövid kis búcsú sms-t, és nem értettem semmit. Milyen elvárásoknak? Soha nem volt vele kapcsolatban elvárásom, ha így érezte, akkor ez az ő csapdája. Amikor picit összeszedtem magam, választ írtam neki, amiben megköszöntem az eltelt időszakot, és megnyugtattam, hogy nem neheztelek rá, hiszen azt nem szabad erőltetni, ami nem működik. Azt hiszem nem ilyen békés, nyugodt válaszra számított, mert utána több sms váltásunk is volt, amiben bocsánatot kért, írta, nem én vagyok az oka, én mindig rendes voltam vele, ő az, aki nem tud már ebben a kapcsolatban létezni. Azt, hogy miért döntött így, ilyen hirtelen, azóta sem tudom. Előtte való este még arról beszéltünk, hogy hétvégén jön és nálam lesz két napot. Aztán másnap reggel jött ez az sms. Egy világ omlott össze bennem, de tudtam, nem fogok könyörögni neki, nincs értelme.

Elfogadtam a döntését, nem zaklattam. Másnap felhívott telefonon, hogy megkérdezze, hogy érzem magam. Mikor azt mondtam neki, hogy jól, akkor meg is lepődött. Még egyszer elnézést kért, én meg ugyanazt tudtam neki mondani, amit már sms-ben is megírtam. Azóta barátok vagyunk, időnként telefonálunk egymásnak, meg sms-t váltunk.

A tanulság csak annyi nekem ebből a kalandból, hogy az ember nem lehet eléggé idős ahhoz, hogy ne sérüljön Ámor nyilától. Életem egy nagyon szép időszaka zárult le, és úgy érzem, ő az utolsó nagy ajándék volt nekem.

Oszd meg: