Hétezer kilométer ide vagy oda

Cikk dátuma: 1998. 09. 15.

Gábort a szerelem Malajziáig röpítette. Persze nem azonnal, az előzményeket az alábbi levélben osztotta meg az olvasókkal.

A legutóbbi ''love story'' megjelenését követően szokatlanul sok email-t kaptam, és úgy tűnt, a levélírókat egyfajta közös szándék, mesélési vágy ültette a billentyűzet mellé. Talán éppen azért, mert a korábban bemutatott cyber-szerelmek szomorú vagy ijesztő kicsengésűek voltak, most inkább azok jelentkeztek, akik saját történetükkel bizonyítani szeretnék: az Internet nem csak szélhámosok és sérült emberek ismerkedési eszköze, megtévesztő találkozások színtere lehet, hanem sok esetben egész váratlanul, különös módon hoz közel és tesz boldoggá olyan egymásnak teremtett párokat, akik más úton valószínűleg soha nem ismerkedtek volna meg. Ezt igazolja Gábor levele is:

''Kedves Andrea!
A minap kezembe akadt az Internet Kalauz legfrissebb száma, és mindjárt a címlapon megpillantottam a feliratot: Internet Love Story. A cím azonnal felcsigázott, többek között azért, mert jómagam is hasonló állapotban vagyok. Elolvastam a történetet és tetszett. Sajnáltam Viktóriát, hogy nem úgy alakultak végül is a dolgai, ahogy azt a Hollywoodi filmekben láthatjuk, de az Élet már csak ilyen nyers és kegyetlen! A cikk végén az állt, hogy jelentkezzen, akinek volt már hasonló kalandja. Nos nekem nem volt ilyen kalandom, hanem folyamatosan VAN.

Akár hiszed, akár nem, ennek az ismeretségnek létrejöttét épp az Internet Kalauznak köszönhetem, ugyanis arról a helyről, ahol az illető lánnyal megismerkedtünk először az IK-ban olvastam, mondhatnám véletlenül. Egy régebbi számban bukkantam rá egy web-címre - www.eslcafe.com - ahol interaktív lehetőség van az angol nyelv tanulására. Mivel akkor éppen, (és még most is folyamatosan) gyakorlásra volt szükségem, ellátogattam a megadott helyre. Az első néhány alkalommal nem történt semmi
különleges; a magam szerény angoltudásával kellemesen elbeszélgettem néhány hasonszőrű fiatal és kevésbé fiatal emberrel szerte a nagyvilágból, ám egyszer csak beütött a nagy bumm, és megjelent ő. Valahogy szóba elegyedtünk, s rögtön sikerült megütnünk a közös hangnemet. Ő is kezdőnek mondható az angolban akárcsak én, és a cuki igeidőbeli hibáival és a már-már ''izgató'' félénkségével teljesen levett a lábamról. Nagyon jót beszélgettünk órákon át - feledhetetlen volt! Megígértem, hogy még találkozunk, e-mail cím csere, miegymás.

Aztán eltelt két vagy talán három hét is, s a munkám miatt nem volt időm felmenni a hálóra, de az egyik délután valahogy mégis felkeveredtem, és a sors különös szeszélye folytán az ESL Café-ban kötöttem ki, de nem volt ott...legalább is először azt hittem! Váratlanul kaptam egy üzenetet egy addig ismeretlen nevű illetőtől. (Persze ő volt az.) Kérdezgettem, hogy honnan ismerjük egymást, de nem árulta el, (imádja a kitalálós játékokat) aztán egy idő múlva csak rájöttem, hogy ő az. Na az igaz, hogy sokat segített, mikor elárulta, hogy ő (is) Malajziai. Ekkor megkérdeztem, hogy van-e ICQ száma, és mit ad Isten, volt!
Azonnal csatoltam a saját címtáramhoz, s meginvitáltam egy privát chat-re. Elfogadta. Egész éjszaka beszélgettünk a ''konyha-angol'' nyelvtudásunkkal, de sikerült megértenünk egymást. Így négyszemközt egy kicsit felengedett, de továbbra is határtalanul félénk, és szerény maradt, ami azt hiszem az ázsiai nők sajátja lehet. Annyira ''megtetszettünk'' egymásnak, hogy ezután amikor csak lehetett chat-eltünk, s tesszük ma is...egyre gyakrabban volt és van ''virtuális randevúnk'' !

Szóval ezután a következő lépés az volt, hogy elkértem a levelezési címét, s ő is az enyémet. Hamarosan kaptam egy kis levélkét tőle, amit csak próbaképpen küldött, hogy vajon jól címezte-e meg, de minden oké volt. Akkoriban történt ez, mikor elektronikus úton elküldtem neki az egyetlen számítógépes formában fellelhető fotómat, ami ráadásul nem is a legelőnyösebb kép rólam. A valós életben nem tartom magam jóképűnek, inkább vagyok átlagos, s ennek ellenére miután megkapta a képemet, még hajlandó volt szóba állni velem. Ezt biztató jelnek vettem. (visszautalva a cikkedre felfedeztem ezt a ''fotó-motívumot'' a Viktóriáról szóló írásban is.)

Közben bemutatott jó néhány barátnőjének, és az volt az érzésem, hogy őket is sikerült meggyőznöm arról, hogy talán nem vagyok reménytelen eset. Sokat kérleltem, hogy küldjön már ő is magáról egy fotót, de mindig ilyen vagy olyan okokra hivatkozva halogatta a dolgot, egészen mostanáig.

Tegnap kaptam tőle egy levelet (snail-mail) amiben meglepetésemre egy csoportkép volt. Természetesen megint előhozakodott a kitalálós játékával, de még nem sikerült rájönnöm, hogy vajon melyikük is lehet ő, de időközben ráébredtem, hogy nem is lényeges igazán. Nem azért szerettem bele, (mert nyilván rájöttél már eme hosszúra nyúlt bevezető után, hogy ez a helyzet) mert láttam, hanem mert a beszéde, a gondolatai, a világnézete, a fogalmazása annyira közel állt hozzám, annak ellenére, hogy több
mint 7000 kilométer és egy kultúra választ el minket. Ő 19 éves én 24, ennek ellenére néha kicsit gyerekesnek tartom a viselkedését, s ezt mindig az ellentétes neveltetésünk számlájára írom. Megpróbáltam a hálón keresztül kicsit több önbizalmat és akaratosságot önteni belé, mert ezek a tulajdonságok, ha nem is hiányoznak, de nincsenek meg benne kellő mértékben. Legalább is én az európai szememmel így látom.

Azt, hogy a szerelem érzése kölcsönös-e, nem tudom, de barátnője már többször tett nekem erre utaló megjegyzéseket. Szóval kapcsolatunk jelenleg részemről a plátói szerelem kategóriájába, a lelki szerelem gyűjtőjébe esik, s még képlékeny, alakulóban van. Remélem ő is így látja. Gyanítom, hogy ez így meg is fog maradni (legalább is még jó ideig) ebben a formában, hiszen a köztünk lévő hatalmas távolság áthidalhatatlannak látszik, annak ellenére, hogy bolygónk a mai ember szemével nézve egyrecsak zsugorodik. Talán egyszer, ha Sors is úgy akarja személyesen is találkozhatunk!

Nos ennyi a történetem. Tudom, hogy nem valami extra; gondolom tucatjával vannak hozzám hasonló helyzetben, de mégis jólesett elmondanom valakinek, aki meghallgatta. (Elolvasta.) Ezt a barátaimnak nem mesélhettem el így, hiszen biztosan jókat röhögtek volna rajtam, de tudom, hogy Te nem tennél ilyet.

Üdvözlettel: Gábor

Gábor történetének folytatását itt olvashatod:
Egy megvalósult álom