Mit veszíthetek?

Cikk dátuma: 2000. 03. 10.

Egy (nem is olyan) szokványos történet humorral és rengeteg érzelemmel fűszerezve, weblapon tálalva. Fogyasztása mindenkinek ajánlott!

Első találkozásunk alkalmával egy katonai helikopterrel tartottunk Pápua-Új Guinea felé, mikor hirtelen rosszul lett a pilóta, és a rádió is felmondta a szolgálatot. Zuhanni kezdtünk, ráadásul a közben megjelent két MIG29-es is tüzet nyitott ...

Na jó, inkább írom az igazat.

Szokásos kezdet. Mit veszíthetek? - regisztráció. Hosszasan semmi, időnként a képállomány végigböngészése, 1-1 levélke, vagy válaszolva, vagy nem.

A döntő pillanatban ezt találtam:

"gyertyafényes vacsora készítő vagyok ...'' Feltűnt a sok sablon reglap között. Volt fénykép is, azt sem tudtam nem észrevenni. Írtam, bár a ''ki kit keres''-adatok alapján reménytelennek látszott a dolog. Mégis jött válasz, amit hagyományosnak mondható internetes ismerkedési mozzanatok követtek: néhány levélváltás a Randivonalon, majd emilcím csere. Vad emilezgetés, sok KB-os levelek, reply-k oda-vissza, csatolt jpg ... Ő munkahelyről, én itthonról. Egy merész szabadnap-délelőtt útnak indult tőlem egy levél, mely az azonnali találka ötletét vetette fel, mivel tudtam, hogy a rákövetkező napok munkával lesznek zsúfolva. A telefonszámokkal dúsított írás küldése után percekkel aludni tértem, mint minden rendes szabadnap-délelőtt. Tán fél óra telt, s telefon csörrent, legnagyobb megdöbbenésemre felvetésem elfogadódott. Este: IKEA. Így is lett.

A fogyasztói társadalom meghódításának jegyében ünnepi díszbe öltözött IKEA jó találkahelynek bizonyult: rendes kocsma, fűtött helyiségek, bájos termékek raklapszám. Mint például az általunk ''kültéri egység'' névre keresztelt gigantikus gyertya-féle. Fél tucat ilyennel felvértezve indultunk a Dózsa György útra, a valamikori Felvonulási térre. A gyertya-féle eltüzelése után a frissen lezuhant hóban dermesztő autós manőverek következtek, mint az ilyenkor szokás itt, Budapesten, bizonyos félbolond autós körökben. Mikor mindezen túlestünk, megindultunk hazafelé, de közben megpróbálkoztam egy kicsiny őrültnek tűnő ötlettel: fürdőzzünk egy jót Egerszalókon, a hegyoldalból csordogáló melegvízben! Most, azonnal, az utak úgyis járhatatlanok a hótól, ilyenkor van értelme nekiindulni! Újabb megdöbbenés: nem lettem elutasítva. Este 10 óra magasságában megindultunk az M3-ason, különféle hókotrók és egyéb vasmonstrumok között, majdnem egész 3 óra alatt meg is tettük a 120 kilométeres utat. 4-5 óra ismeretség után helyénvaló programnak tűnt. Egerszalók neve magáért beszél, a körülmények ideálisak voltak: fagypontközelség, szakadó hó, sehol egy hozzánk hasonló bolond. Miénk volt a medence, de csak fürdőzés volt. :)) Ő hazafelé perceken belül aludt, én viszont hősies módon egészen Budapestig ébren vezettem.

Másnap hosszú alvás, majd ébredés után a történtek felfogása következett. Azt vettem észre magamon, hogy úgy érzem, jó volna, ha ő is azt venné észre magán, amit én magamon, hogy nem kellene ezt a dolgot ennyiben hagyni. Telefonok, újabb találkák, amiknek nyomán még egy darabig nem mertem biztos lenni semmiben. Majd ismét egy optimális téli programajánlat: Libegő! Előtte kis ebéd a hegyen, majd jöhetett a globális átfagyás, hógolyózással, többszöri hóban történő hanyatteséssel, egy helyi vérspániel agresszív támadásával, és az első csókkal. Lelibegtünk, és az a nap már biztos volt!

Azóta a dolog egyre biztosabb, sok szép közös pillanattal megerősítve: virslisütés, társasjátékolások, kaputelefon-problémára tett megoldási kísérlet alaposan végigröhögve, alvások itt-ott, meg mindenféle egyebek, amiket most inkább nem.

De leginkább csak sokat együtt:-)))

(név nélkül)