Mire ez a történet megjelenik az Internet Kalauz hasábjain, Robi már elhagyta az országot, hogy új életet kezdjen kedvesével a távoli Kanadában. A most bemutatásra kerülő love story ugyanis éppen e napokban teljesedik be. Nagy esemény ez Robi és Krisztina életében, akik maratoni ideig, közel egy évig tartották fenn virtuális szerelmi kapcsolatukat, mire ezen a nyáron végre először sikerült az első találkozás, és szemtől szembe is megláthatták, megölelhették egymást. Az egyhónapos boldog együttlét után kényszerű elválás következett, amikor Krisztina visszarepült az óceán túlpartjára, és egy ideig újra Internet és a telefon szolgált összekötő kapocsként az összetartozók között. A drót segített abban, hogy a nagy távolság ellenére amennyit csak lehet, együtt legyenek, megosszák egymással mindennapjaikat, miközben mindketten azon dolgoztak, hogy megalapozzák a közös jövőt.

Robi már korábban is reagált a love story sorozatban megjelent cikkeimre, de a váratlan meglepetés akkor ért, amikor ez az email érkezett tőle:
 

Amikor először találkoztam Robival, legjobban az a határozott eltökéltség lepett meg, ahogyan Krisztinával való kapcsolatáról beszélt. Soha nem látta még akkor a lányt, mégis teljes bizonyossággal tudta, és ki merte mondani, hogy megtalálta az Igazit. ''Ő gondol valamire - én kimondom.'' Tökéletes összhangról mesélt és nagyon mélyen gyökerező szeretetről. Az események később igazolták, de most hagy idézzek egy későbbi beszélgetésünket, amiből kiderül, hogyan történt, hogy a Háló ilyen közel hozott két egykor távoli és idegen embert.

Meséld el, hogyan találtatok egymásra!

Akkoriban épp túl voltam egy 4 éves kapcsolaton, már egy ideje egyedül éltem, és bár minden rendben volt körülöttem, éreztem, hogy hiányzik az életemből valaki. Gondoltam, miért ne, és kíváncsiságból feladtam egy hirdetést a Datanet társkeresőjében. Nem volt semmi határozott szándékom az egésszel, inkább csak az érdekelt, vajon ki reagálhat egy ilyen hirdetésre, mert még soha nem ismerkedtem korábban az Interneten. Biztonságképpen azért odaírtam ''kalandorok kíméljenek''. Az első üzenet, amit kaptam, csak ennyi volt - Hol laksz? Mivel az email címből láttam, hogy Kanadából jött a levél, engem pedig mindig is érdekelt az ország, az ottani emberek, gondoltam, miért ne váltanék leveleket egy kanadai lánnyal. Így kezdődött. A nick-em Leon volt, és Krisztinának ugyanazt mondta ez a név, amiért én választottam. Egyre több közös pontot találtunk. Emailek jöttek, emailek mentek, kóstolgattuk egymást, ismerkedtünk és egyre közelebb kerültünk. Olyannyira, hogy amikor egyszer megemlítettem, együtt élek valakivel (csak tréfának szántam a dolgot, igazából a lakásban tanyázó pókokra gondoltam), Krisztina igazán megbántódott. Azt hitte, csak szórakozom vele, és meg akarta szakítani a levelezésünket, pontosabban időt kért. Amikor visszahódítottam, már tudtam, hogy komoly a dolog.

Máskor is adódott félreértés köztetek?

Igen, ez egyszerűen elkerülhetetlen. Az írások kommunikációban nagyon gyakran előfordul ilyesmi. Elég, ha egy mondatot más hangsúllyal olvas a másik, mint ahogy én írtam. Vagy másképp dekódol egy üzenetet, egy poént, mint ahogy én gondoltam. A legtöbb félreértés az ICQ-n adódott, chat közben. Éppen ezért, meg más miatt is persze, elég hamar áttértünk a rendszeres telefonálásra, ami anyagilag igencsak megrendített mindkettőnket. Mégsem bírtunk ellenállni, szükségünk volt arra, hogy halljuk egymást hangját, amennyit csak lehetett. Csodálatos volt együtt lenni, időnkét együtt hallgatni. Olvasni tudtunk egymás gondolataiban is.

Az emailezésről teljesen áttértetek a telefonra, vagy maradt az internetes kapcsolat is?

Persze, rengeteg levelet is írtunk, a józan ész azt diktálta volna, hogy minden gondolatunkat emailen és online beszélgetéssel cseréljük ki, hiszen sokkal olcsóbb és hatékonyabb módja a kommunikációnak, de hát a szerelemben ezek nem szempontok. Azért persze írogattunk is rengeteget, megszállottként nyitottam ki a mailbox-ot. Volt, hogy napközben hazarohantam a munkából megnézni, jött-e új levél, a főnököm nagy örömére:-) Kipróbáltuk az ICQ-t, a VoxPhone-t és a Internet Phone-t is, mert valahogy meg akartuk oldani, hogy minél többet ''együtt'' lehessünk.

Milyen rekordokat állítottatok fel a kommunikációban?

Volt olyan, hogy napi 4-8 emailt váltottunk, a rekord telefonálásom pedig 14 óra hossza volt. Persze nem ez volt az egyetlen eset, mert 1997 november elsejétől egészen addig a napig amikor megérkezett, naponta beszéltünk átlag 2-9 órát. Gyakorlatilag virtuálisan együtt éltünk.Volt olyan, hogy az időeltolódás miatt, hogy amikor én lefeküdtem és ő kelt, beszélgettünk, amikor pedig én keltem, és ő készült feküdni, még mindig vonalban voltunk. A mai napig ő ébreszt, fektet, gondoskodik rólam, és segít nekem mindenben a távolból.

Az internetes kapcsolatok nagy veszélye, főleg ha ilyen hosszan tart, hogy a virtuális viszony során a két ember teljesen elszakad a valóságtól, mindkét fél egyfajta elvont, illuzórikus képet épít fel önmagáról és a másikról, ami az első találkozáskor összeomlik. Hogyan sikerült ezt elkerülnötök?

Úgy, hogy próbáltunk minél többet adni és mutatni egymásnak a valós életünkből. Papírrra írt leveleket is váltottunk, így láttuk egymás kézírását. A telefonon keresztül hallhattuk elég gyakran egymás hangját. Videofelvételt küldtem magamról, hogy lássa a mozdulataimat, ahogyan jövök-megyek, beszélek. Sok fényképet kaptam tőle, így gyakran megnézhettem a mosolyát, kedves arcát. Egy csomagban egyszer egy hajtincsét is elküldte, viszonzásképpen becsomagoltam a kedvenc garbómat, ami azóta is ott van nála. Az első ajándékom, emlékszem, épp Karácsonyra érkezett meg hozzá - nagy meglepetés volt, majd később sok másik követte. CD-ket és kazettákat küldtem neki, egy idő után pedig ő is elkezdett kényeztetni a szeretetével. A legnagyobb ajándék az volt, amikor a 40 napos böjt alatt íródott naplóját küldte el nekem.

40 napos böjt? Ez mit jelenetett?

A böjtöt kettőnkért ajánlottuk fel, és a fogadalom az volt, hogy csak snail-mail útján, azaz kizárólag hagyományos levél-postán kommunikálunk. Iszonyú nehéz volt betartani, mint utólag bevallottuk egymásnak - nagy lemondás és próbatétel volt ez mindkettőnk számára.

Ősszel ismerkedtetek meg, télen már javában dúlt a szerelem, de a találkozásig még nyár közepéig kellett várni. Hogy bírtad ki?

Ahogy telt az idő, egyre nehezebben. Nyár elején már fizikai fájdalmaim voltak attól, hogy nincs a közelemben, nem érinthetem meg, nem szoríthatom magamhoz. Mégis annyi mindent kaptam tőle, még így a távolból is, hogy boldognak éreztem magam, és tudtam, hogy érdemes várni. Adott nekem valami nagyon fontosat, visszaadta a vallásom, a hitem, amit már azt hittem, elvesztettem. Lelki támaszom volt mindenben, csodálatos, kedves, megértő lény, akivel bármilyen gondolatom, bánatom és örömöm megoszthattam. Időközben a családját és legjobb barátnőjét is megismertem, mert a szülei itt laknak Magyarországon, és engem nagy szeretettel fogadtak be a családba.

Meséld el, milyen volt a nagy találkozás?

A racionalitás azt diktálta volta, hogy menjek ki elé a repülőtérre, de én valami emlékezetesebb forgatókönyvre vágytam, és nagyon örülök, hogy így történt. Örökre felejthetetlen marad az első találkozásunk pillanata. A reptérre csak egy köszöntő üzenetet és egy sárga rózsát juttattam ki hozzá az édesapján keresztül, amivel már akkor sikerült kicsalnom a meghatódás könnyeit, kettőnk meghitt találkozását pedig a Dunapart legszebb részén szerveztük meg. Mivel nem akartuk, hogy bármelyikünk is toporogva várja a másikat, azt találtuk ki, hogy egy adott időpontban Krisztina elindul a Batthyány térről, én pedig a Lánchídtól, és valahol félúton összetalálkozunk

Nagyon izgultál?

Nem, nyugodt voltam, mert tudtam, hogy Ő lesz az. Inkább a találkozást megelőző órák, napok voltak rettenetesen kimerítők, átkozottul lassan telt az idő, és dolgozni, aludni alig tudtam, a türelmetlen várakozástól testileg-lelkileg is kínlódtam. Aztán valahogy mégiscsak elérkezett a délután 5 óra, és rádiótelefonon jeleztük egymásnak, hogy elindultunk. Beszélgethettünk volna, de akkor nem akartunk, csak menni csendben.Leírhatatlan érzéseket éltem át, amikor megláttam Krisztinát közeledni, már messziről mosolygott. Gyönyörű volt a mosolya, és amikor egymáshoz értünk, összeölelkeztünk, és így maradtunk sokáig. Szorítottuk egymásból a levegőt, a boldogságtól fülig érő szájjal, és közben végtelen nyugalom árasztott el.

Hová vezetett az első utatok?

Miután lefényképeztettük magunkat ebben az eszeveszett örömben egy másik párral és ittunk egy üdítőt az izgalomtól kiszáradt torkunkra, nagyon hamar úgy éreztük, mintha már nagyon régóta együtt lennénk. Elmaradtak a fölösleges dolgok, hiszen már jól ismertük egymást, mintha csak egy elválás után újra találkoztunk volna. Az első közös programunk az volt, hogy elmentünk a Szent Család plébániára, ahol részt vettünk a 6 órás szentmisén. Mindketten áldoztunk, és gyertyákat, mécseseket gyújtottunk. Meghitt pillanatok voltak, a templomnál megfelelőbb helyet nem találhattunk volna arra, hogy kifejezzük a hálánkat azért, ami velünk történt.

Hogyan telt a három hét, amit együtt töltöttetek?

Amennyi időt csak lehetett természetesen együtt voltunk. Olyan volt, mintha lelkem egy elveszett részét kaptam volna vissza. Elsőként egy horvátországi zarándoklaton vettünk részt, egy híres szent helyre, Medjugorje-ba utazunk, itt kértem meg a kezét. Naplemente volt éppen, amikor a dombon álló hatalmas kereszt tövében beszélgettünk. Egy pillanatban lecsatoltam a nyakláncomat és megkérdeztem őt: ''Kedvesem, Krisztinám leszel a feleségem?'' Ő elpirult, és csak ennyit mondott: ''Leszek a feleséged, Robi'' A nyakláncot ennek emlékére a nyakába akasztottam, amit azóta is visel. Összeölelkeztünk, és fantasztikusan boldogok voltunk. (A foto épp ezt a pillanatot örökíti meg) Az illendőség kedvéért később itthon az édesapjától is megkértem lánya kezét, volt is nagy megdöbbenés a családban. Bár eleinte kételkedtek a kapcsolatunkban, talán a szokatlan korkülönbség miatt (én 21 vagyok, Krisztina pedig 28 éves), de hamar elfogadott bennünket a környezete. Szeretettel néztek ránk, mert látták, mennyire szeretjük egymást. Bárhol jártunk, Szentendrén, Visegrádon, St Martin koncerten, szerető csendes nyugalom vett körül, amikor étteremben voltunk, nem az ételre, csak egymásra figyeltünk. Fantasztikus nő és ember, azt kérdeztem magamtól, megérdemlem-e őt? Az ő boldogsága számomra mindennél fontosabb, és csak vele együtt találhatom meg a magamét is. Iszonyúan fájó volt az elválás, de a négy hét sajnos véget ért, és őt el kellett engednem. Úgy beszéltük meg, decemberben utazom hozzá, már sinen van a kivándorlásom, addig pedig mindketten sokat dolgozunk és gyűjtünk, hogy minél könnyebb legyen majd a közös kezdet.

Milyen volt a személyes találkozás után újra visszatérni az dróton keresztüli kapcsolathoz?

Undorodom az email-től, gyűlölöm a chat-et. Őt akarom. Érezni, látni, hallani. A valóságos dimenzió után óriási visszalépést jelent a virtualitás, hiába, hogy a modern kor vívmányain keresztül már oly sokféleképpen megoldható a kommunikáció. Szenvedek ettől, és tudom, neki is nehéz. Nagyon kemény feladat így megértetnem vele, hogy szeretem, ha elkeseredik vígasztalom. Próbáljuk visszafogni magunkat a telefonálásban, de igen nehezen megy. Folyamatosan arról ábrándozunk, milyen csodálatos lesz újra együtt lenni, és ha lassan is, de halad a visszaszámlálás.

Nem sajnálod itthagyni az országot, családot, barátokat?

Édesanyámat sajnálom leginkább, akinek tudom, nagyon fogok hiányozni. Egy dolog vigasztal, hogy már ő sincs egyedül. Úgy adódott, hogy miután megismertettem őt az ICQ és az email rejtelmeivel, képzeld, ő is talált magának társat, méghozzá Svédországban. A férfi eljött hozzá Magyarországra, és anyukám is járt nála Északon. Szeretik egymást, és bár egyikük sem akarja végleg elhagyni hazáját, időnként megszervezik, hogy találkozzanak, közben pedig rengeteget beszélgetnek a Hálón, leveleznek, kitöltik az űrt a másik életében. Boldog vagyok, hogy neki is sikerült. Nevetve gondolok vissza arra az időre, amikor egymást lökdöstük a számítógép előtt, amikor az ICQ-n feltűnt az ő Henrik-je vagy az én Krisztinám.

Hogyan tervezed az életeteket Kanadában? Nem félsz attól, hogy honvágyad lesz, vagy nem találod meg a helyed egy távoli, idegen országban?

Torontóban, ahol élni fogunk, sok magyar van, így nem lesz nehéz barátokat, közösséget találni. Krisztina már évek óta ott lakik, így rajta keresztül biztosan sikerül hamar megtanulnom a helyi szokásokat, nyelvet, bár angolul már most is elég jól beszélek. Speciális szakmám van, és azt hiszem, joggal bízhatom abban, hogy sikerül majd jó állást találnom, és anyagilag is biztos hátteret tudok majd teremteni a családomnak. Az ezredfordulóra tervezzük esküvőt, majd egy nagy álom-utazást, és azután szeretnénk gyerekeket, családot. Tudom, hogy Krisztina csodálatos anya és feleség lesz! A rövid távú tervek között szerepel egy fontos feladat, ugyanis a párom már megszervezte, hogy én legyek idén a Mikulás a helyi óvodában.

Robi tehát a napokban bizonyít kanadai Télapóként. Szokásos magabiztosságával így búcsúzott:
Találkozunk ez esküvőn 2000-ben!

Folytatás:
az esküvő azóta valóban megköttetett, méghozzá a tervezettnél korábban, odakint Kanadában:-)