Még nem is tudsz rólam.
Még nem is hívsz.
Még nem is nézel rám.
Még egy szót se szólsz.
Még nem is simogatsz meg.
Még nem is bújsz hozzám.
Még nem is csókolsz meg.
Még nem is vetkőzünk le.
Még nem is történik semmi.
De már tudsz rólam.
De már hívsz.
De már nézel rám.
De már beszélsz,
De már megsimogatsz.
De már bújsz hozzám.
De már megcsókolsz.
De már levetközünk.
De már minden megtörténik.
Miközben még semmi nem történt.
Bevezető
Reggel van. A legrohadtabb
a reggel. Fel kéne kelni. Egyedül.
Valószínűleg számodra is
felejthetetlen volt az első alkalom, amikor az Internetre csatlakoztál.
Kezdetben valamennyien a bőség zavarával küszködünk. Azután egyre inkább
megtanuljuk a világháló használatát, s fölfedezzük az egyik legizgalmasabb
lehetőséget: a többi emberrel történő ismerkedés örömét. Hogy ez az ismerkedés
minél könnyebb legyen, számos olyan szolgáltatás létezik az Interneten,
amely a társ- és társaságkeresést segíti. Magyarországon az egyik ilyen
- nem mellékesen szerintem a legjobb - szolgáltatás a Deltasoft kft. által
üzemeltetett
BuliNet.
Az alábbi gondolatok közel
két év alatt születtek meg bennem. 1998. március 2-án regisztráltattam
magam a BuliNeten. Az első, ma már - egy szakítást követően nem használt
- nevem - Csé volt. A későbbiekben többnyire úgynevezett beszélő neveim
voltak - pl. 'Csak egy kaland', 'Kedves', 'VADÁLLAT', 'Kötszer', stb. -
tehát olyan nevek, amelyek vagy utaltak valamilyen valódi tulajdonságomra,
vagy nyilvánvalóan provokálni akartam velük. Aligha van olyan szerep, amelyet
ne játszottam volna el, de soha nem játszottam olyasmit, ami személyiségemtől
idegen lenne, függetlenül attól, hogy alapadataimat - magasság, testsúly,
iskolai végzettség, nem, családi állapot - a célomnak megfelelően változtatgattam.
Ezen két esztendő alatt megismerkedtem olyan lánnyal, akivel csak levelezünk
- s ő pl. a BuliNet segítségével ment férjhez. Egyaránt voltak könnyed
és nehezen feledhető kapcsolataim, tévedéseim, és igaz, csak kis időre,
eljött a várva-várt szerelem is. Szóval, sok mindent megéltem, majdnem
bele is haltam.
Szeretlek, BuliNet.
Kórkép
Évezredek óta a műalkotások
igen nagy része az emberiséget békeidőben sújtó legnagyobb átokról, a magányról
szól. A fejlettebb országok (s világviszonylatban ideértendő hazánk is)
lakosságának mintegy harmada hosszabb-rövidebb ideig szenved a magánytól.
Iszonyú embertömegről van szó; olyan mentális állapotról, amely azt bizonyítja,
hogy az általunk oly felmagasztalt zsidó-görög-keresztény hagyományokra
épülő modern civilizáció a legalapvetőbb kérdések terén sem képes előre
lépni.
A közel egy évtizede tomboló
gazdasági világválság tovább rontott a képen. Különösen nehéz helyzetben
vannak azok a generációk, amelyek az elmúlt másfél évtizedben váltak felnőtté.
Az erőltetetten kapitalizálódó Magyarország az erőszakon (immár a háborúba
torkolló erőszakon) és az önzésen túlmenően semmilyen általános érvényű
modellt nem tudott felmutatni. Nagyon jól működő - vagy legalábbis egyáltalán
működő - közösségek és szolgáltatások mentek tönkre, az újonnan alakulók
pedig az anyagiak hiányában és a szabadidő csökkenése következtében lassacskán
erősödnek csak. Elegendő arra utalnom, hogy ún. ifjúságpolitikai célokra
1989-99 között összesen nem fordított az állam akkora összeget (reálértékben),
mint 1989 előtt egyetlen esztendőben; hogy a többség számára illuzórikussá
vált a felsőfokú tanulmányok zavartalan (nem munka melletti) elvégzése;
hogy a családi tőke nélkül indulók számára tisztességes és alkotó munkával
általában lehetetlen a lakáshoz jutás. Témánk szempontjából különösen figyelemre
méltó, hogy minimálisra zsugorodtak azok a lehetőségek, amelyek a társ(aság)keresés
és -találás helyszínei lehetnének. A szegényebbek számára megfizethetetlenek
a szórakozóhelyek, a munkahelyi klubok bezártak, és akkor még nem is szóltam
a divatos cuccok elérhetetlenségéről. Félelmetesen szűkült a társadalmi
mobilitás: sem az egyes korosztályok, sem az egyes jövedelmi rétegek nem
járhatók át. Olyan társadalmi problémaözön keletkezett hát, amely milliókat
foszthat meg az összetartozás, az együttműködés, a jobb minőségű élet élményétől.
Az ezredvég válságjelenségei
- nem beszélve most a háborús fenyegetettségről - meglehetősen közvetlenül
érintik a párkapcsolatokat is. A környezet igen kevés példát mutat a jól
felépített, végigjátszott szerelemre vagy a közösségi élet szépségeire.
Bár szerencsére az emberek nem a filmekből, hanem a valóságból merítik
ismereteik zömét, érdemes arra gondolnunk, hogy már alig látunk olyan filmet,
amelyben az egymásra pillantás és az ágyjelenet között érdemi idő telne
el. Az amerikai típusú, ''kapreál'' termékekből szinte soha nem derül ki,
hogy a szexen kívül ugyan mi más érintette meg a - mellesleg jól öltözött,
napi megélhetési problémákkal és további gondolatokkal nem terhelt - két
embert. Nem véletlen, hogy a Szerelmes Shakespeare olyan sikeres: ebben
a lenyűgözően szépen megcsinált mesében legalább érzelmileg lehet azonosulni
a hősökkel. A minták hiánya a reális párkapcsolatokban is ahhoz vezet,
hogy a párkapcsolatnak nem a betelje-sedése, hanem gyakorta a kezdete a
nemi közösülés, vagyis hogy erőltetetten gyors a másik birtokba vétele,
annak megismerése nélkül.
Némileg ellentmond ennek,
hogy a párkapcsolatok belső szerepfelfogását illetően a társadalmi
megítélés szemernyit sem változott. Csak nyomokban - sajnos, egyre
parányibb nyomokban - látszik, hogy valamikor is voltak emancipációs
törekvések, mozgalmak, kisebb sikerek. A rend-szerváltozásnak is köszönhető
visszarendeződés - s ilyen szempontból bizony jól tetten érhető e változás
ellenforradalmi jellege - is segítette a macsó típusú társadalomszemlélet
úgyszólván kizárólagossá válását. A nők kényszerű háztartásbelivé válása
erősítette, hogy a férfinak kell eltartania az egész családot, egyáltalán:
a férfi legyen FÉRFI. A nő pedig maradjon NŐ: szép - s lehetőleg fiatal
- cseléd, a férj csodálója, kurvája, gyermekeinek ellátója és - rabszolgaként
ugyan, de - haszonélvezője is. Talán az egyetlen különbség a korábbi időkhöz
képest az, hogy a kapcsolatot kezdeményező fél nemcsak a férfi, hanem a
nő is lehet.
Az Internet természetesen
alapjaiban nem tudja megváltoztatni a társadalmi folyamatokat, inkább csupán
tükrözi azokat. Az Internethez való hozzáférés csak a jó munkahellyel vagy
a sok pénzzel rendelkezők számára oldható meg - ideértve a középiskolák
és felsőfokú intézetek tanulóit, hallgatóit is. Szó sincs itt demokráciáról,
még kevésbé esély- vagy feltétel-egyenlőségről.
Ha valaki az Internetet nem
csupán passzív szemlélőként - olvasóként - használja, hanem aktív résztvevőként
is, akkor a műszaki-kezelési szabályokon kívül a kommunikációs szabályokat
is meg kell(ene) tanulnia. Ezek a szabályok azonban most alakulnak. S azért
alakulnak oly nehezen, mert az Internet bizonyos szempontból szétrúgja
a zsidó-görög-keresztény kultúra egyik alapvonását: a nevesítést. Az Interneten
bárki kóborolhat úgy, hogy - hacsak bűncselekmény gyanúja miatt nyomozás
nem indul ellene - soha nem derül ki, ki is ő valójában. Nem biztos, hogy
ez rossz - sőt, biztos, hogy nem rossz, csak éppen nem nagyon tudunk még
mit kezdeni ezzel a jelenséggel.
Ismerkedés a BuliNettel
Aki először vetődik a
BuliNetre, és az Internettel is csak most kacérkodik, igen nagy bajba kerül.
Az új belépőt szinte semmi nem segíti. Először is, ki kell töltenie egy
nem túl bonyolult regisztrációs lapot, amelynek kérdései elég jók, ugyanakkor
a kérdésekre adható válaszok némelyike korlátozott. A legsúlyosabb hiba
a társ(aság)keresés szándékának szűkös választéka. Nagyon kevés az olyan
kérdés, amely indirekt módon akarná kifürkészni az új belépő szándékát
és tulajdonsága-it. Pedig különösen fontos lenne minél pontosabb képet
kapni arról, hogy ki az, aki csupán szórakozni jön ide, elsősorban azért,
hogy körbebókoltassa magát, s ezen túlmenő vágyai nincsenek (főként a lányokra
jellemező ez); s ki az, akinek - fogalmazzunk így - komoly szándékai vannak.
Semmi nem tájékoztat arról, hogy a szolgáltatás hogyan működik. Nem derül
ki pl., hogy kép hogyan tehető föl a regisztrációs lapra. S az első döbbenet
akkor következik be, amikor az ember meglátja a regisztrációs lapját, amely
- főként a BuliNet legutóbbi felújítása óta - ronda, rosszul van
tördelve, igénytelen.
A BuliNet fő vonzereje persze
a csati. Aki még soha nem használt csatit, nem tudja, hová kell beírni
azt, amit mondani akar. Nem lehet tudni, hogy az üzenet rendszer, vagyis
az üzi (külön levelező program nélkül működő, viszonylag gyors levelezés),
valamint a privi (a nyilvánosságot kizáró, két személyre korlátozódó írott
beszélgetés) hogyan működtethető, s hogy hogyan kell beállítani a böngészőt,
hogy könnyen lehessen törölni a felesleges üzeneteket. Az is véletlenszerűnek
tűnik, hogy az üzemeltető mikor törli az üzeneteket. A csati csak SVGA
képernyőn látszik, mert a szürke háttér a kisebb felbontású képernyőn csaknem
olvashatatlanná teszi a szöveget. Előny viszont a csati áttekinthetősége
különösen annak számára, aki képes húsz sort folyamatosan figyelemmel kísérni.
Az időnkénti örvendetes fejlesztésekről sincs megfelelő tájékoztatás. Semmi
nem figyelmeztet arra, hogy üzenet beírásakor is kidobhat bárkit is a rendszer,
és ilyenkor egy esetleges hosszabb üzenet megsemmisülhet. (Persze, mindenre
van megol-dás: írd meg az üzit szövegszerkesztőben, tedd a vágólapra, majd
másold be! Juj!) Nem tudható, mit jelent az, hogy a szerver túlterhelt.
S oly gyakran az, hogy e túlterheltség már-már a BuliNet használhatóságát
kérdőjelezi meg.
Élet a BuliNeten
Ha valaki túljutott a kezdeti
nehézségeken, és véletlenül felfedezi, hogy mi a csati, akkor furcsa világ
tárul elé. Először azért fog meglepődni, mert jó esélye van arra, hogy
észre se vegyék őt. A BuliNetnek ugyanis - szintén a szolgáltató érdektelensége
következtében - nincsenek moderátorai. A moderátorok lennének azok a nagyon
felkészült személyek, akik a nap 24 órájában azzal foglalkoznának, hogy
a csatira érkezők otthon vagy legalább otthonosan érezzék magukat. Ha éppen
laposodna a csevegés, új és új témákat dobnának be. Ettől függetlenül,
a BuliNet csatira érkezők és az ott lévők még moderátor nélkül is köszönthetnék
egymást - s hogy nem teszik meg, az csak azt bizonyítja, hogy nem igazi
közösségről van szó.
Az Internet - s ezen belül
természetesen a BuliNet - különös jellemzője a várakoztatás. Arról a roppant
kellemetlen szokásról beszélek most, amikor akár a nyilvános panelon,
akár priviben, akár ICQ-n két ember beszélgetni kezd egymással, majd valamilyen
ok miatt az egyik fél egyszercsak eltűnik. Azt gondolhatnánk, hogy hálózati
hiba vagy a program hibája, lefagyása okozta társunk eltűnését. Noha ez
sem ritkaság, sokkal valószínűbb, hogy partnerünknek dolga akadt - telefonon
keresték, rászólt a főnöke, stb. Súlyosabb esetben egyszerűen talált mást,
akivel jobban tud csevegni, mint velünk. Nagyon gyakori, hogy az így eltűnő
- néha végleg eltűnő - partner csodálkozást színlelve még bocsánatot sem
kér (te tényleg vártál rám???), holott társa esetleg órákon át sóvárog
utána. Nem kér elnézést a 'tettes' azért, mert ilyenkor az ő tudatában
a csati vagy az ICQ visszavált a gép szerepkörébe, vagyis a várakoztató
hajlamos azzal magyarázni cse-lekedetét, hogy mégse emberekkel, hanem csupán
valamilyen szerkezettel lépett kapcsolatba, amellyel szemben nincsenek
kötelezettségei, nem komoly az egész. A várakoztatás lehet nagyon szándékos
is: így adhatjuk - meglehetősen barbár módon - társunk tudtára azt, hogy
nem érdekel bennünket az ő mondandója. S végül, van a várakoztatásnak egy
kevésbé feltűnő, de gyakori változata is, nevezetesen, amikor valaki egyszerre
több személlyel privizik és/vagy ICQ-zik, ennek következtében mindenki
várakozik egy kicsit. Mármost könnyen elképzelhető, milyen mély be-szélgetések
azok, amelyek ilyen - folyton meg-megszakított - formában zajlanak le,
hiszen mégiscsak emberek vagyunk, nem több csatornás gépek.
Így hát a következő sajátosság
az, hogy a nyilvános panelon az emberek nem beszélnek semmi fontosról.
Ez ellentétesnek tűnik azzal, hogy a BuliNetre az ismerkedés szándékával
érkeznek a népek. Valójában viszont ez a BuliNet legalapvetőbb kommunikációs
jellemzője. A BuliNet lát-gatói magányosak. Többnyire azért azok,
mert kommunikációs zavaraik vannak. Az érdemi kom-munikáció két vagy több
ember között ugyanis éppenséggel az érvek, ellenérvek kifejtését jelenti.
Már a regisztrációs lapokat tanulmányozva is feltűnhet, hogy milyen kevés
lapon szerepel akár rejtetten is a ''szeretek vitatkozni'' ismérv. A BuliNet
látogatói tehát általában nem vitát igénylő és nem is vitaképes lények.
Vagy legalábbis a BuliNeten nem igénylik a vitát, ahová szórakozni, ki-kapcsolódni,
tehát nem konfrontálódni érkeznek. Hiszen ez csak buli! A BuliNetet
amúgy is körüllengi a kispolgári konformizmus, amit jól mutat, hogy ha
egy homoszexuális beállítottságú em-ber érkezik a BuliNetre, akkor a legfőbb
téma az ő ''buzisága''. S ugyanez jellemző az ''én nem politizálok'' beszólásokra
is. Így azután a nyilvános panelon ritka az érdemi eszmecsere. Azt ter-mészetesen
nem tudom, hogy a privin e csacsogások szólnak-e másról, mint a lelki-testi
közele-désről. Csak gyanítom, hogy nem nagyon. Ennek látszólag ellentmond,
hogy a BuliNet tagjai na-gyon is vágyódnak arra, hogy valaki foglalkozzon
velük, a gondolataikkal. Jó példa erre, amikor - mindössze egy hétre -
egy profi prostituált is megjelent a BuliNeten. Ő nemcsak azért kapott
sok üzenetet, mert gúnyolódtak vele vagy fizetős szolgáltatásait akarták
igénybe venni, hanem mert végre akadt egy nő, akivel kockázat, elkötelezettség
nélkül lehetett bármiről csevegni, és aki látszólag önzetlenül adott
tanácsokat. Jellemző, hogy a prostituált távozása után még hetekig érkeztek
számára üzenetek. Ez a tény ugyancsak a moderálás szükségességére utal.
A BuliNet élete bizony gyakran
primitív. A trágár kifejezések gyakori használata, az emberi mél-tóság
megsértése sokakat elriaszt a BuliNetről. Ugyanakkor a többség határozottan
tiltakozik az ilyen megnyilvánulások ellen, és igyekszik megvédeni a
BuliNetet. Ez utóbbinak köszönhető, hogy a BuliNet híre jobb, mint más
hazai csatiké. Az azonban meggondolandó, ami a belépőt fogadó nyitólapon,
a faliújságon folyik, hiszen az új belépő ezzel a rettenettel találkozik
először.
A BuliNet pletykafészek.
Mindenki tud - vagy tudni vél - mindenkiről mindent. Ez nem baj, hiszen
azt mutatja, hogy mégiscsak kialakulnak bizalmas társalgási helyzetek is.
A BuliNet élete természetesen
az odalátogatók teljesítményétől függ elsősorban. Egy 1999. márciusi kigyűjtésem
alapján a férfiak többsége felsőfokú végzettségűnek, a nők többsége középfokú
végzettségűnek vallja magát. A domináns korosztály a lányok esetében a
20-30, a férfiaknál a 25-35 éves tartomány. A legkevesebben tartós, komoly
kapcsolatot, a legtöbben csak barátot keresnek. Persze, ez utóbbiról tudjuk,
hogy nem igaz, csak ciki bevallani, hogy bizony, jó lenne egy igazi vagy
legalább alkalmi társ. Nagyon sok a szellemes nicknév, rendkívül kevés
viszont az in-formatív regisztrációs lap. A fiúké egyébként nagy átlagban
jobb. Nagyon kevesen utalnak arra, hogy szegények - s valóban igaz is lehet
az, hogy a BuliNetet, miként általában az Internetet, a módosabbak keresik
föl.
A leendő partnerral szemben
támasztott fő követelmény az átlagtól való csekély eltérés. Ez leginkább
a ''műszaki paraméterekben'' (magasság, súly, stb.) érhető tetten. A másik
nemmel kapcso-latosan a már említett szocializációs norma jelenik meg:
a férfi legyen férfi, a nő pedig nő. A társválasztás alapszempontjai tehát:
anyagi rendezettség, előnyös külső, biztonság és problémamen-tesség. Ezek
a szempontok - ismétlem - egyszersmind napjaink általános értékrendjét
tükrözik.
Sikerek és kudarcok a
BuliNeten
A BuliNet számos példát mutat
arra, hogy látogatói tartósan egymásra találtak. Számosat, de nem sokat.
A BuliNet hagyományos szolgáltatását - a regisztrációs lapot - sokkal
többen veszik igénybe, mint a csatit, így a hirdetési újság funkcióval
megelégedők társtalálási aránya - gondolom - hasonló, mint a hirdetési
újságok esetén. A csatin tapasztalataim szerint drámaibb a helyzet. Egy
esztendőnél megszakítás nélkül tovább tartó, boldog párkapcsolatról nincs
tudomásom, barátságokról is csak kevésről. Ha meggondoljuk, ez érthető
is. S nemcsak azért, mert a BuliNet is csak két éves. A BuliNet-es társkeresés
ugyanis fordítva zajlik, mint az élet. Először csak a szövegét (a lelkét)
ismerjük meg leendő társunknak, azután esetleg néhány telcsi, s csak utána
a személyes találka, amely olykor egy villámcsapással ér föl. De ha mégsem
futunk el egymás elől, a kapcsolat most már érdemi szakaszában, a tényleges
együtt járás, együttműködés, együttélés napjaiban derül ki, hogy érdemes-e
egymással tartós közösségre lépnünk.
S mint az életben általában,
többnyire kiderül, hogy nem. A BuliNet hatásfokát azonban még számos tényező
rontja. Az egyik, hogy az írott beszéd hatására komplett kép alakul ki
a másikról, s bizony, a fantáziánk nem annyira gazdag, mint a valóság.
A másik a már említett túlfokozás: A BuliNet szóhasználata sajátos. Így
pl. az az - általam legszívesebben védetté nyilvánítandó - kifejezés, hogy
''szeretlek'', akármit is jelenthet. Félreértés ne essék: nem a szélhámosságra
gondol-tam! Inkább arról van szó, hogy mert már úgy szeretnénk, hogy valaki
tényleg szeressen, valaki-nek mi legyünk a legfontosabbak, ezért el is
hisszük, hogy a másik is úgy szeret, ahogyan mi őt. A túlfokozás tartós(abb)
is lehet: az egyik fél kínál valamit, a másik erre tesz valami ajánlatot,
amelynek értéke magasabb, mint a kínálaté volt, pontosabban, mint amit
a kínáló ténylegesen ígérni akart. Az egyik fél tehát túlígéri, a másik
pedig túlvállalja magát. A harmadik sajátosság igazi közösségi jellemző:
ahol sokan vannak, ott van választék is. Hátha jobb az a másik, mint akivel
éppen vagyok, nosza, próbáljuk ki őt is. Úgyis ott vagyunk a csatin, bókoljunk
csak serényen mindenkinek! A BuliNet - mint az emberi faj általában
- poligám. A BuliNet pedig különösen poligám. A csalódást persze nehéz
elviselni, főként annak, aki már régóta magányos. A BuliNet gyakori,
idült, valóban társkereső látogatói között csaknem hetente van egy öngyilkosjelölt.
A BuliNet ilyenkor sajátos életmentőként viselkedik. Ha az önkéntes
halálraítéltnek még van annyi lelkiereje, hogy belépjen a csatira, akkor
általában túléli a csapást. Persze, nem biztos, hogy örül is az életének,
különösen akkor nem, ha a nyilvános panelon meglátja előző partnerének
nevét és önfeledt csacsogását.
Nagyon jellemző, hogy noha
a BuliNeten kezdődő, és a valódi életben folytatódó párkapcsolatok többsége
az imént említettek következtében nagyon gyors és intenzív, szélsőséges
lefolyású - az általam ismert eseteknek több, mint a felében egyetlen átszeretkezett
éjszakáig tart -; ám a kapcsolatok lezárása nagyon elhúzódik. Ezt a sajátosságot
stoppolásnak nevezem. Lényege, hogy az egyértelmű szakítás helyett a kapcsolatot
megszüntetni kívánó egyik fél, aki általában a túlígérő - gyávaságból,
sajnálatból, szánakozásból, bizonytalanságból - nem azonnal rúgja ki a
másikat, hanem gondolkodási időt kér ('túl gyors a tempód; végig kell gondolnom
az életemet; nem hittem, hogy te tényleg nemcsak szexpartnert keresel;
most nem vagyok abban az állapotban, hogy bárkit szeretni tudnék, légy
türelmes' stb.). Ezáltal lemerevíti, stoppolja a másik felet. A stoppolás
hetekig is elhúzódhat, és a helybenjárásra kényszerített fél számára pokoli
kínokkal jár. Hiszen a csatin naponta látja partnerét, még akár beszélgethetnek
is egymással, ám közben az újabb személyes találkák ritkulnak vagy létre
sem jönnek, mással meg nem is akar találkozni a szerencsétlen, nem akarja
''megcsalni'' a társát. Kérdés persze, hogy a stoppolt ember miért hagyja
magát egyre job-ban megalázni, hiszen a stoppolás célja éppen az, hogy
az illető vegye már észre magát, és kopjon le. Igen ám, csakhogy a stoppolás
mégsem egyértelműen ezt üzeni. Az Interneten - talán még jobban, mint a
valóságban - semmi nem egyértelmű. Olykor ugyanis valóban bizonytalan a
stoppoló, máskor csupán arról van szó, hogy még az előző kapcsolatait sem
zárta le, s a tiszta helyzet megteremtéséhez kér időt. Mindenesetre, minél
tovább tart a stoppolás, annál valószínűbb, hogy az eredetileg a nyílt
szakítás, a kellemetlenség elkerülésére bevetett eszköz a kapcsolat durva
befejezéshez vezet. Számos nagyon goromba hangú levél bizonyítja ezt. A
szakítási nagyjelenet olykor a nyilvános panelon játszódik le - az úri
közönség nem kis örömére.
S aztán minden kezdődik előlről.
Leggyakrabban új néven, hiszen legalább virtuálisan meg kell semmisíteni
magunkat. Ráadásul az új név arra is módot ad, hogy a régiek közül olyanokkal
is ismerkedjünk, akikkel eddig nem sikerült. A BuliNet szabadossága mellett
azonban mégsem mehetünk el szó nélkül. A már sokszor és sokak által említett
szabad és ellenőrizhetetlen személyiség-választás intim Auschwitz-cá is
teheti az Internetet, hiszen Josef Mengele sem tekintette másnak
a náci koncentrációs tábort, mint ahol lehetősége nyílt embereken kísérletezni
mindenféle ellenőrzés és korlátozás nélkül. A mások magánéletébe történő
meggondolatlan belepiszkítás, rosszindulatú híresztelés, egy-egy hirtelen
felindulásból felelőtlenül odavetett mocskolás akár ahhoz is vezethet,
amit egy - számomra mindörökké kedves - ismerősöm ekként fogalmazott meg:
''Én mindig önmagam vagyok a való életben, akár hiszed, akár nem. Itt játszom,
mert félek. És egyébként nagyon nyílt vagyok, nem szoktam magamról elhallgatni
semmit, ha valakit a bizalmamba fogadok, de itt igen ... mert félek. Van,
akinek nincsenek olyan kifinomult eszközei a védekezésre, mint egyeseknek.
És akkor nem lehet őszintének lenni mindenkivel.'' Ezért hát jó volna -
mondom önmagamnak is -, ha mielőtt elragadtatnánk magunkat, eszünkbe jutnának
Kurt Vonnegut intelmei:
''Szívből kívánom, bárcsak
mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak egymást, így szólnának
egymáshoz két pofon között: - Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges,
és egy kicsit több elemi tisztességet.''
A Buliklub
A társ(aság)keresés egyik
természetes velejárója, hogy kell egy hely, ahol találkozhatunk a társainkkal.
A jelenlegi Buliklub csak korlátozottan tölti be ezt a funkciót. Már maga
a helyszín - a Budapesti Műszaki Egyetem Ezres klubjának vicefertálya -
is depressziós, egy sokadosztályú vasúti váróteremre emlékeztet. Igazán
komolyan beszélgetni nem lehet, mert csöndes terület - a kezdeti ígéretek
ellenére - nincs. Táncolni azonban lehet, feltéve, hogy valakit kielégít
a már a 70-es években is szégyellni való hang- és fénytechnikai színvonal.
Ugyanakkor elismerésre méltó a szervezők és a diszkós - egyszersmind a
klub egyik szervezőjének - teljesítménye: a szűkös tárgyi feltételek ellenére
nagyszerű hangulatot tudnak teremteni. Ám a megalázó külső körülmények
leginkább az emberhús-vásárhoz teszik hasonlatossá a légkört: mintha csak
az lenne a cél, hogy minél jobban berúgva még aznap este az ágyunkba vigyünk
valakit. Mindegy, hogy kit, mert már nem bírjuk tovább.
Igen, olykor ez a cél. De
aztán megint reggel van. A legrohadtabb a reggel. Fel kéne kelni. Egyedül.