A számítógéppel ellentétben az agyamban nincs egy gomb, amit egyszeűen ki tudtam volna kapcsolni. Bámultam a monitort még egy percig, aztán úgy döntöttem, felmegyek az internetre, és megnézem a mailboxom. Ez a kedvenc időtöltésem. A családom imád azzal ugratni, hogy már biztos képtelen lennék kézzel levelet írni. Zavarba hoznak, amikor azt mondják rám, hogy ha fel akarják hívni valamire a figyelmem, akkor majd a számítógépemen keresztül próbálkoznak. Egyszerűen csak féltékenyek.

Felcsatlakoztam a szerverre, és hallottam az ismerős női hangot: ''You've got mail''. Elolvastam a levelet, és már gépeltem is a választ amikor egy sípoló hang kíséretében felnyílt egy kis ablak a képernyő közepén. Az ablak felső sarkában pedig ez az üzenet állt:

- Gyere, játsszunk!

- Nahát! Ki a csuda lehet ez? - mosolyogva csóváltam a fejem.

Haboztam ugyan először, de aztán valami mégis arra késztetett, hogy reagáljak. A kezem a billentyűzetről átsiklott az egérre, ráböktem a reply gombra, ezzel jelezve, hogy kész vagyok a beszélgetésre. Abban a pillanatban még nem tudtam, mit fogok válaszolni. Hirtelen egy kérdés jelent meg a képernyőn:

- nő / ff?

- Hmm, mi a fene...! Az ujjaim visszatértek a billentyűzetre, mielőtt az agyamnak lett volna ideje figyelmeztetni, hogy butaság amit csinálok.

- nő, és te?

- ffi - volt a válasz
Tom az igazi nevem. Hány éves vagy?

Tudtam, hogy miért mondja meg a nevét, és azt is tudtam, miért nem kérdezte meg az enyémet. A nevem megjelent a ''ki van itt?'' kérdés alatt. Csak mi ketten voltunk a csatornán. Egyébként is, ugyan ki választaná a Brenda nevet nicknek? Vitatkoztam önmagammal, de úgy döntöttem, kicsit még maradok, majd meglátom hová lyukad ki ez a beszélgetés.

- Harminckilenc.

- Én 32. Miért vagy fenn ilyen későn?

- Kell egy kis kikapcsolódás.

- Szoktál verseket írni?

- A középiskola óta nem.

- 5 láb magas vagyok Barna hajam és kék szemem van. Te hogy nézel ki? - kérdezte Tom.

Megvontam a vállam. Ugyan, miért ne? - mondtam hangosan a monitornak és gépeltem:

- Túl öreg. És kövér.  5,2 láb.

- A szépség a szemekben tükröződik.

Nevetve gépeltem:
- Elfelejtetted ma este feltenni a szemüveged? Vagy lemaradtál az ''öreg és kövér'' részről?

- Nem vagyok szemüveges. És nem, nem hagytam ki azt a részt. Mindenkinek vannak érzései.

- Ó.  Szereted a tengert?

- Imádom.

- Gyakran jársz ki a tengerpartra? Én igen.

- Nem, évek óta nem voltam. Nem sokat járok el itthonról.

- Szeretsz fantáziálni? - kérdezte váratlanul.

Azt hiszem, el is pirultam.
- Talán igen, miért?

- Eljönnél velem most a tengerpartra?

Az agyam azt mondta, nem. Miért csinálom ezt? Itt meg kellene állni, mondtam hangosan a számítógépnek, de közben ezt gépeltem:
- Persze, miért ne?

- Késő éjjel van - kezdte.

- A csillagok ragyognak felettünk az égen. - tettem hozzá.

- Látod a sápadt holdat? Érzed ezt a lágy szellőt?

- Igen, látom. A csillagok még fényesebbek, mint máskor, talán  épp a halovány hold teszi.

A fejem ingatva folytattam:
- Érzem, ahogy a szél finoman az arcomba fújja a hajam, és csiklandozza az arcom.

- Megfordulok és rád nézek.

- Én a csillagokat bámulom.

- Gyönyörű vagy!

- Köszönöm. Igazi gentleman vagy! - Most már tudtam, hogy bajok vannak a látásával:-) Ezt a gentleman dolgot pedig azért tettem hozzá, hogy tudassam vele, meddig vagyok hajlandó eljátszani ezt a képzeletbeli randevút. Az agyamnak is kell engednem némi beleszólást. A fantázia csodálatos dolog, de muszáj valahol határt szabni, különben eltűnik a valóság.

- Kinyújtom feléd a kezem. - ezek voltak a következő szavai.

- Mezítláb vagyok és a nadrágom felhajtottam a térdemig. A hullámok  átcsapnak a lábamon. - Ez a nadrág valahogy biztonságot ad, nem igaz? :-) Megfogom a kezed.

- Berohanunk az óceánba.

- Ruhástól, igaz?

- Igen. Úszunk egy kicsit, de nem megyünk túl mélyre.

- Nehéz úgy úszni, hogy közben szorítod a kezem. Érzem, hogy vigyázol rám, nehogy a hullámok hirtelen elragadjanak és elvigyenek az óceán mélyére oda ahonnan jöttek.  - hoppá, de nagy butaságot mondtam!

- Biztonságban vagy velem. Soha nem engedlek el, soha nem engedem, hogy bajod essen. Gyere, ússzunk vissza a partra!

Miközben az üzenetét olvastam, tudtam, hogy kontrollálnom kell magam, és újra valamivel oldanom kell a hangulatot:
- Ahogy közeledünk a parthoz és felállunk a vízben, rohanni kezdünk, nevetve, amíg ki nem érünk a száraz homokra.

- Igen. Hangosan kacagunk.

- Levetjük a nedves ruhákat.

Igen! Nem, mégsem! - mondtam hangosan.
- Azt már NEM! Az első randevún nem! Emlékezz rá, gentleman vagy! - Megcsóváltam a fejem és jót kuncogtam magamban.

- Lefekszünk a földre.

Vajon Tom hajlandó lesz elfogadja a határaimat? Itt volt az idő egy kis pihenésre.
- Hanyatt fekszünk és az eget bámuljuk. Látod az Esthajnal csillagot?  - ez jó kezdés volt, ugye? Mit gondolsz, kompjuter? Mondd meg kérlek! Te vagy a leggyorsabb és legtöbbet tudó számítógép a piacon. Adj tanácsot, te Pentium, Te! Hangosan könyörögtem az élettelen tárgyhoz.

Miközben egymagamban társalogtam, megjelent Tom válasza :
- Igen. Az égbolt legnagyobb és legfényesebb csillaga. Oly gyönyörűen ragyog.

- Millió apró petty a feketénél is sötétebb háttéren - írtam. Vitáztam magammal, de nem jutottam semmire. Hiába vártam arra, hogy a fránya számítógép megdorgál, amiért a tilosban járok vagy fogja magát és kikapcsol. A technológia még nem tart itt. Legalábbis az én az árkategóriámban még nem.

- Hozzád fordulok és te énhozzám. Mélyen egymás szemébe nézünk.
Nem hagyott rá időt, hogy egy sort is gépeljek. Folytatta:

- A lelkünk egyesül, kinyújtom a kezem, és magamhoz ölellek.

Nevettem. Most őszintének kell lennem önmagamhoz. Akarok egyáltalán őszinte lenni? Tényleg le akarom állítani ezt a képzeletbeli románcot? Vagy mégsem? Eltoltam magamtól azt a részem, amelyik be akarta fejezni az egészet. A nagyobbik felem egyáltalán nem akart emiatt lelkizni.

Ennek ellenére megint itt volt az idő, hogy fékezzem egy kicsit:
- Mondtam neked, hogy az első randevún nem. Még egyszer nem figyelmeztetlek.

- Oké, te jössz!

- Távolabb húzódom tőled.

- Belenézek a szemedbe. Többet szeretnék, de nem akarom elrontani ezt a varázslatos pillanatot ostoba kérdésekkel

Na, ez jó volt. És igen, igaza volt.
- Valami varázslat van itt. Te is érzed? - válaszoltam.

- Igen, valamilyen varázslatot érzek kettőnk között. Kiolvasom az arcodból, hogy te is többet szeretnél, de félsz. Megértelek.

Ugyanazt éreztem, amit ezután gépeltem:
- Elszorul a torkom.

- Édes vagy.

Nem mehettünk mélyebbre ebben a képzelt világban anélkül, hogy ne rúgtuk volna fel azokat a korlátokat, melyeket felállítottam magamnak. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amikor a következő sort gépeltem:

- Szomorú vagyok, de itt az idő, hogy elmenjek.

- Egyszer még találkozni fogunk az álmok nyarán, egy távoli tengerparton, a megfelelő pillanatban.

Letöröltem egy könnycseppet, remegett a kezem, miközben visszatért a billentyűzetre és ezt gépelte:
- Felállok és elmegyek.

- Szeretlek. Utánad kiáltok. Szeretem azt a gyengédséget, ami benned van. Hallassz engem? Azt hiszem nem, de mégis: látom, ahogy visszafordulsz, kezed a szádra teszed, és a legédesebb, legszűzibb csókot leheled át felém, amit valaha kaptam.

Hogyan felelhettem volna arra a simogató kedvességre,  ami a szavaiból áradt? Meg sem próbáltam.

- Látom, integetsz.

- Nézlek, ahogy elindulsz és az alakod egyre kisebb és kisebb lesz, amint távolodsz. Aztán egy idő után, jó hosszú idő után az ellenkező irányba fordulok és én is elmegyek, igazán jó érzéssel. Boldogan.  - fejezte be.

Ahogy ott ültem és bámultam a számítógépet, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt velem.

- Köszönöm, Brenda.

- Viszlát, Tom - Vajon érezte a szavaimban a véglegességet?

- Jó éjt Brenda! Szép álmokat!

A kis ablak eltűnt. Tom lekapcsolódott a vonalról. Nagyot sóhajtottam. Furcsán éreztem magam, és biztos voltam abban, hogy ő messzebb szeretett volna jutni a fantáziálásban, de örültem annak, hogy nem engedtem. Vajon ő is örült? Tudtam, hogy soha nem tudom meg a választ. Még egy nagyot sóhajtottam. Kiléptem a netről, kikapcsoltam a számítógépet, hátratoltam a széket és felálltam.