Úgy fél éve kezdődött - akkor kerültem közelebb az internethez a munkahelyemnek köszönhetően.  Egyre többet fedeztem fel a számítógép és a háló világából. Egy két hónap alatt belerázódtam, állandó vendég voltam a chat-ekben. Sok emberrel megismerkedtem, összebarátkoztunk, sőt néha még egy két randi is becsúszott.  Ami a mai napig nagyon tetszik az az ICQ. Ezt egy munkatársamtól örököltem, aki kilépett a cégtől, így én kerültem a gépéhez. Nem csak a programot örököltem, hanem a levelezőtársakat is.  Volt köztük egy srác, akinek amint megláttam a fényképét, nagyon megtetszett, valami megfogott benne. Sajnos őt a munkatársam érdekelte, de miután az a lány már elment, bemutatkoztam neki.  Azt hittem hogy leráz, vagy elküld melegebb éghajlatra, de nem így történt. Elkezdtünk levelezni.

Az egész barátságnak indult, de az idő és persze mi magunk más irányba kezdtük formálni. A levelezés már reggel elkezdődött és egész nap csak arra vártam, mikor villan meg a levélke a képernyőm sarkában.  Már az írásából tudtam, hogy milyen kedve, hangulata van. Olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, amit remélni sem mertem. Ez ez idő alatt nem volt barátom, sokkal jobban érdekelt az a fiú aki a net túloldalán ült.  Érdekes, mennyi mindent megtudtunk a másikról: őszintén beszámoltunk egymásnak mindenről, megosztottuk örömeinket és a bánatunkat egyaránt. Lehet, hogy furán hangzik, hisz én magam sem értem a mai napig, hogy történt, de beleszerettem abba az ismeretlen ismerősbe, akivel naponta leveleztem. Az izgalmas a dologban az volt, hogy én tudtam, hogy ő néz ki, ő viszont nem is sejtette hogy én milyen lehetek. Az az igazság, hogy nem rendelkezem túl sok önbizalommal, és a srácot túlságosan jóképűnek tartottam a saját adottságaimhoz képest. Egy szavam sem lehet, mert nem erőltette hogy küldjek magamról képet, azt mondta elfogad olyannak amilyen vagyok. Meg, ahogy állította ''annyira nem lehetek csúnya, sőt ilyen belsővel rendelkező leányzó csakis vonzó lehet''.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hol is dolgozik és váratlan meglepetés ért. Szó, noszogatás nélkül leírta hol, melyik utca,  hány szám, sőt még a közvetlen számot is. Furcsálltam a dolgot de gyorsan kiírtam magamnak, sosem lehet tudni mit hoz a jövő alapon. Napokig ott hevert az asztalomon a telefonszám és töprengtem: tárcsázzam-e a számot vagy ne? Nem vagyok egy anyámasszony katonája, de napokig nem mertem felhívni, aztán egyszer mégiscsak összeszedtem magam, felemeltem a kagylót, és tárcsáztam a számot. A vonal másik végén ő volt. A hangja olyan mély volt, szinte simogatott, a szívem a torkomban dobogott, olyan ideges voltam, hogy egy szót sem tudtam kiejteni.  Leraktam a kagylót, újra hívtam.. Nem mutatkoztam be, és egy ideig nem is szóltam a telefonba, csak annyit írtam a képernyőre: tetszik a hangod.  Mire leesett neki, hogy ki is van a vonal túlsó felén. Nagyon örült nekem, azután majd egy fél órát beszélgettünk. Most már tudtam, hogy hogy néz ki, hallottam a hangját és a kettő igencsak kellemes párosítás volt. Ezt a hívást még sok másik követte.  Ekkor határoztam el, hogy nekem ez a srác kell, ha más nem, legalább egy randi erejéig, csak hogy szemtől szembe találkozzunk, láthassam, megérintsem, megpusziljam, átöleljem. Annyira összerázódtunk és közel kerültünk egymáshoz, hogy a randi gondolata mindkett?nkben komolyan megérlel?dött.  Az időpont és a hely egyeztetése nem volt könnyű feladat, a 180 km-es távolság ugyan nem tűnik soknak, de áthidalni mégsem volt egyszerű. Az időpont megbeszélése sem ment könnyen, mivel munka mellett suliba járok hétvégente, úgyhogy, ha én ráértem, akkorra ő már be volt táblázva. Ez egy ideig húzódott, aztán már annyira elegünk volt ezekből a talán, lehet, nem biztosból, hogy elhatároztunk a ha esik, ha fúj, ha fagy - találkozunk kell!  Lefixáltuk a helyet az időpontot és izgatottan vártuk mindketten az első találkozást. Kislányos izgalommal készültem már hetekkel előtte az alkalomra, elterveztem hogy mi mindent fogok neki mondani. Végül is úgy alakult, hogy én utaztam hozzá.  Az út 3 órán át tartott, és mire odaértem már rém ideges voltam. Az járt a fejemben egyfolytában, hogy vajon mit fog szólni hozzám, hisz nem is tudja milyen vagyok, csak el kellett volna küldenem egy képet, aztán meg fogjuk-e érteni egymást, szóban tudunk-e majd miről beszélgetni?

A pályaudvaron a szemeim őt keresték, de nem láttam sehol.  Úgy egyeztünk meg hogy én megyek oda hozzá, mivel ő nem tudja, hogy én nézek ki. Egyszer csak a tömegben feltűnt, ott jött velem szembe és mosolygott.  Megszűnt körülöttem a világ, se nem láttam se nem hallottam, csak őt láttam, ahogy jött felém egy szál vörös rózsával a kezében. Megálltunk egymás előtt, én nem tudtam megszólalni, a lábam földbe gyökerezett, forgott velem a világ. Ő odajött,  mire a kezemből kiesett a táska le a földre és átöleltünk egymást, annyira szorított, hogy már belezsibbadtam - de nem szóltam -, mert jól esett.  Odahajolt hozzám és belesúgta a fülembe: ''Szia szívem, már nagyon vártalak. Éreztem, hogy csak te lehetsz az és senki más. Mikor megláttalak tudtam, hogy te lehetsz az, akire vártam. Gyönyörű vagy''. Még mielőtt megszólaltam volna ő magához húzott és gyengéden megcsókolt.  Azt hogy mit éreztem akkor, szavakkal nem is lehet kifejezni,  de még az áramütés is gyenge hasonlat lenne. Átnyújtotta a rózsát, felvette a táskám, a vállára akasztotta, majd  elindultunk kéz a kézben. Nem kérdeztünk semmit, szavak nélkül is értettük egymást. Beültünk egy kocsiba, majd  egy kellemes hangulatú étterembe, ahol megebédeltünk.  Órákig beszélgettük, nevettünk.  Egy csodálatos, mesébe illő hétvégét töltöttünk el együtt.  Mikor eljött a búcsúzás ideje, alig tudtunk egymás szorító  öleléséből elszabadulni. Csókjaim csókjai követték. Felszálltam a vonatra, integettem volna, de nem tudtam, mert annyira nehéz volt a kezem, hogy képtelen voltam felemelni. Nem egyeztünk meg semmiben, nem fixáltuk le, hogyan tovább.  Egymagamban ültem a vonaton, a gondolatok cikáztak a fejemben. Mi lesz velünk? Biztos, hogy tetszek neki? Nem csalódott bennem? Amikor hazaértem, otthon nem mondtam semmit, bevonultam a szobámba és magamra zártam az ajtót.

Egyszer csak csörgött a telefon és a vonal másik végén az ő hangja szólalt meg. Aggódott értem, hogy megérkeztem-e épségben, nincs ugye semmi bajom? Vagy fél órát beszélgettünk. Hétfőn bementem a munkahelyemre és alig vártam hogy megjelenjen a neve a gépen - és igen, ott volt.  A következő kérdése: ''Mikor láthatlak szívem egyetlen királynője, most mentél el nemrég és máris hiányzol''. Mondanom sem kell, a következő hétvégét is együtt töltöttük, na meg a következőt és az utána következőt is. Ez fél éve történt és még ma is együtt vagyunk. Én úgy érzem, hogy sikerül megtalálnom azt, akit eddig kerestem, és olyan boldog vagyok mint még sosem.  Lehet, hogy mesének hangzik az egész és túl szép ahhoz hogy igaz legyen, de én vagyok az élő példa - meg a párom, hogy igenis létezik ilyen is. Nem tudom, hogy meddig fog tartani, csak azt tudom, hogy mindketten boldogok vagyunk és szeretjük egymást.  Szeretném, ha másnak is sikerülne, ne zárkózzatok el az ismeretlentől - próbáljátok ki, mert nem tudjátok hogy mit veszítetek!

Sok szerencsét mindenkinek és üzenem azoknak akiknek még nem sikerült megtalálnia élete párját hogy aki keres az talál, te alakítod a sorsod és senki más!