Viktorral kilenc hónapja együtt vagyunk. Ő 16 éves, én pedig 15. Tavaly májusban ismerkedtünk meg a chat-en.

Már az első beszélgetés után nagyon szimpatikusnak tűnt, és néhány nap után az egyik este felhívott telefonon. Hosszasan beszélgettünk, közben kiderült, hogy mindketten lejárunk a Honvéd térre, ő kosarazni, én pedig a barátaimhoz. Egyik délután aztán találkoztunk a téren. Még mindig látom magam előtt a jelenetet, ahogy odamegyek hozzá, és elmondom, hogy én voltam az a chat-es csaj, akivel pár napja beszélt telefonon. Magas volt, izmos, alig bírtam levenni róla a szemem. Elmentünk sétálni. Mivel kezdett nagyon hideg lenni bementünk a Westendbe. Ott leültünk egy padra és késő estig beszélgettünk. Csak néztem, néztem, ahogy beszél, és rájöttem, ott a Westendben egy cipőbolt előtt ülve, hogy menthetetlenül beleszerettem. Amikor éjjel kijöttünk az épületből, már nagyon hideg volt. Látta, hogy fázok, és átkarolt. Egész este erre vártam. Aznap a barátnőmnél aludtam, és ő elkísért a kapuig. Ott történt az első felejthetetlen csók.

Sajnos azonban a szerelem nem volt kölcsönös. Tetszettem neki, de nem volt belém szerelmes. Néhány lány már eléggé belerúgott az érzelmeibe, és nem akart többször csalódni. Megfogadta, hogy soha többet nem nyílik meg egy lány előtt, és nem lesz többé szerelmes. Ennek a viszonzatlan szerelemnek az ellenére gyönyörű két hónapot töltöttünk együtt, de egy nap szakított velem. Azt mondta, nem tud engem szeretni, akármennyire is szeretne. Azt hittem, meghalok. Megfordult velem a világ, és legszívesebben ott helyben elbőgtem volna magam, de nem akartam kimutatni a fájdalmat. Nem érdemelte volna meg. Beszedtem pár nyugtatót, aznap este csak úgy tudtam elaludni. Állandóan csak bőgtem, és úgy éreztem, kettészakadt a szívem. Szinte az őrület határán voltam, úgy éltem, akár egy kómás.

Másnap hagyott egy üzenetet az üzenetrögzítőn, amiben arra kért, hogy hívjam fel. Megtettem. Azt mondta a telefonban, hogy rájött, mégis szeret. Nem tudtam a szívemnek parancsolni, és visszafogadtam. Azóta együtt vagyunk a létező legnagyobb szerelemben. Meg tudnánk halni egymásért, és sokat tervezgetünk. Úgy érzem, ez a szerelem több egy kamasz fellángolásnál, mert mindketten megtaláltuk azt a társat egymásban, akire titokban vágytunk.

Én most kollégiumban lakom, mert nem bírtam már az otthoni vitákat, de Viktor mindig mellettem volt, megvédett, és biztatott. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mit adott nekem az internet, mert ha ez nincs, akkor még mindig várnék arra a bizonyos hercegre a fehér lovon. Azt mondják, csak egy százalék az esély arra, hogy két ember egymásra találjon a világhálón. Nekünk sikerült, és ezért örökké hálás leszek a sorsnak.

''Cica''