Az én történetem így kezdődött: "Csillag nélkül". Elmúlt a Karácsony, de még érezni lehetett a levegőben az ünnep illatát, mégis minden csöndes volt, és egyedül voltam. Leültem a gép elé, mint ahogy minden este tettem, és beléptem a legközelebbi csetre. Nem érdekelt, hogy kik vannak ott, egyszerűen csak beszélgetni (jobban mondva inkább beszélni) akartam, és így volt a legkönnyebb. A párommal ritkán láttuk egymást abban az időben, ezért én gyakran éreztem a lelkemben magányt.

Ismerős és ismeretlen nevek vettek körül, szomorú voltam, de legalább beszélhettem. Nem érdekelt, hogy figyelnek-e rám, egyszerűen csak el akartam valakinek mondani, hogy éppen mi bánt engem. De valaki mégis figyelt a szavaimra, segítséget kértem, és azonnal, mindenben segített. Kezdő voltam a cseten, nem tudtam bánni vele, és élete első mondata ez volt hozzám: "Csillag nélkül" - utólag rájöttem, milyen sokat is jelentett ez az egyetlen mondat.

Teltek a napok és észrevettem, hogy már csak Őt keresem a neten, már csak az Ő neve érdekel, ha meglátom a nevét,akkor a szívem hevesen ver és nem tudom visszafogni az érzelmeimet. És egyszercsak döbbenetes volt a felismerés, hogy Ő is így érez irántam. Mindketten tudtuk, hogy nem vagyunk függetlenek, titokban és mások elől elbújva csevegünk a neten keresztül, és hónapról hónapra egyre mélyebb és erősebb kapcsolat alakul ki köztünk.

Aztán elhangzott az első Szeretlek!....
Ültem a monitor előtt és a könnycseppek lassan csordogáltak végig az arcomon. "Mit mondjak én erre?" - kérdeztem magamtól, és eszemet vesztve válaszoltam: "Én is ... Szeretlek!" Mindketten el akartuk hitetni magunkkal, hogy ez csak egy szimpla baráti szeretet, egy kedves és megértő barát felé, akire mindig is vágytunk, de titkon már tudtuk, hogy ez nem az! Ez már sokkal több annál!

Egy "Csillag" volt a párom, aki szeretett engem, de én ezt nem tudtam viszonozni. Csókoltam, öleltem, de a szívemben mégis azt a másikat, azt az ismeretlent szerettem ettől a pillanattól fogva, és egyben azt is éreztem, hogy ez egy viszonzott szerelem volt. A párom csak elviselte az én kusza lelkivilágomat, de Ő értette - és ami még fontosabb -, érezte is!  Csillag nélkül akartam élni...!

Éjszakákon át csevegtünk a neten, beszélgettünk telefonon, egymás fotóját nézegettük és közben ugyanazon a tengeren úsztunk egy csónakban, melyet nem akartunk kormányozni, mert tudtuk, hogy az fájdalmas. Szavakat és mondatokat írtunk és mondtunk egyszerre, ugyanabban a pillanatban hívtuk egymást és nevettünk, de belül mégis éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége, bár szerettük volna, ha inkább ez lenne a való világ. Miért nem lehetett az? Sebeket okoztunk volna, mert tudtuk, hogy közben valaki ott van a másik szobában, vagy éppen másnap jön Hozzánk, és nagyon is szeret... Mi pedig megcsaljuk, mert bár ezek "csak" érzelmi dolgok, de sokkal súlyosabbnak tartottuk, mint a testi megcsalást.

Aztán egy napon én nem bírtam tovább ezt a kettős játékot, levelet írtam neki, de már nem emailt, mint régen, hanem kézzel írt hagyományos levelet, és mindent leírtam benne: nagyon szeretem, de van két ember, akik nem érdemlik ezt meg. Tudtam, hogy a levélre nem jön válasz, mert pont olyan, mint én: makacs, sértődékeny, bánatos, ... szerelmes!

Az idő csak röpült, de én egyre szomorúbb és szomorúbb lettem. A párom pár hét múlva megcsalt, elmondta és én megbocsátottam neki, pedig igazából nekem kellett volna bocsánatot kérnem. Nekem sohasem volt lelkierőm ahhoz, hogy mindezt az ismeretlen, és mégis felkavaró szerelmet elmeséljem neki. Magamat okoltam mindenért, de tudtam, hogy megérdemlem, tudtam, hogy egyszer még az élettől visszakapom amiért megbántottam mást: mert nincsenek véletlenek!

Fél év telt el, én maradtam a régi cseten Ő eltűnt. A párommal rég vége volt a dolognak, viharosan, de mégis hazugságok között váltunk el egymástól: én hazudtam és titkoltam valamit! Aztán az ismeretlen ismerős váratlanul újra belépett az életembe, és újra felkavart mindent. Igen, Ő volt, Ő, akit egykor annyira szerettem... aki egykor annyira szeretett! Elvesztette a legjobb barátját, és úgy érezte, hogy meg kell keresnie engem, mert a párjának nem tudja elmondani, de nekem igen, mert hasonló a lelkivilágunk, és talán én könnyebben megértem majd őt. Újabb átalvatlan éjszakák következtek, újra átéltük szerelmünk részleteit, és én most már látni akartam személyesen is (eddig még sohasem láttam), de egyszer csak rájöttem egy fájdalmas dologra: ez az ember már nem az, akiért én egykor feladtam volna mindent. Megváltozott és így már nem illettünk össze. Persze valószínűleg én is változtam. Egészen más irányt vett ekkor a kapcsolat, visszaadta az egykori sérelmeket nekem, és most én szenvedtem, most ő mondta ki a végét.

Még ma is fáj, hogy így váltunk el egymástól, annak ellenére, hogy egykor majdnem fél évet töltöttünk "együtt", de ha a valóságban nem is, a képzeletünkben a legszebb, és legnemesebb szerelmet élhettük meg. Ezért viszont köszönetet kell mondanom Neki, mert azelőtt soha nem kaptam ennyi kedvességet és szeretetet egy embertől, mint amennyit Tőle akkor. De a mondás Ránk is érvényes lett végül: "Csak azt tudod bántani, akit nagyon szeretsz!"

Üdvözlettel:
                        Liz