Olvasva az interneten szövődő szerelmekről szóló történeteket- mondhatni - a miénk is hasonló talán. 27 éves vagyok, a hivatásomban sikeres. Van egy gyönyörű gyermekem, és egy agyongyötört, százszor újra és újra próbált kapcsolatom kisfiam apjával. Talán menekvésből, talán kíváncsiságból lett otthon internetem, ami csak engem érdekelt, páromat nem. Eddig szokványos a történet, hihetni a jódolgukban magukkal kezdeni mit sem tudó nők népes táborának tagjaként kezdtem csetelésbe. De nem...

Egy csodaszép tavaszi napon lettem előfizető. Fogalmam sem volt nemhogy az internet, hanem még a számítógép működéséről sem. A szolgáltatótól kaptam weblapok címeit, azt mondta, a többi menni fog, csak rá kell jönni - nem olyan bonyolult dolog. Először a számomra ismert szakmai webhelyeket kerestem fel, majd egy ismert csetet. Azt se tudtam mik a jelek, a privi, és hasonlók. Órákig néztem és próbáltam rájönni abszolút "szűzként", hogy is működik. De nagyon érdekes volt hogy minden online.

Egyszer csak megjelent egy kis ablak benne kedves "szió"-val. Talán délután 4 óra lehetett ezen a szép napos szombaton, és éjjel 2 volt, mire a géptől felálltam. A fiú kedves volt, közvetlen és mindenekelőtt fantasztikus humorú. Beszélgettünk. Azt hiszem mindketten éreztük, más, mint eddig bárkivel. Telefonszámcsere, élőszó, és 1 hétig minden este cset hajnalig. Személyes találka, melyen kiderült, ő számítógépben guru, de csetelni nagyon ritkán szokott. És első látásra szerelem.

Izgalom, várakozás, vágy. Erről szóltak a hetek. Találkák 200 km távolságra egymástól félúton, mindkettőnknek teli akadályal. Neki a munkája, nekem a gyerekem miatt, mivel addigi kapcsolatomban ez már 126. ok volt csupán a különköltözésre. Véletlenül - ha vannak egyáltalán véletlenek - mindenben egyetértettünk, és azt hiszem utólag már, talán csak mindketten azt szerettük volna adni a másiknak amire vágyott.

Két évvel volt fiatalabb nálam és független. Csak a saját korlátaitól és elveitől függött. Semmmi egyéb probléma nem volt közöttünk. Nagyon szép perceket - micsoda közhely - szereztünk egymásnak, és csodás hétvégéket töltöttünk együtt. A fiú zárkózott volt, és minden, a lelkéhez vezető kiskaput csak nagyon lassan lehetett kinyitni. De nagy odafigyeléssel, törődéssel azért lehetett és még fárasztó sem volt.

Élettársam addigra látszólag feladta és elköltözött. Igazából nem is volt ez olyan nagy gond, hisz erre vágytam, és úgy éreztem csak ezzel a fiúval leszek boldog. Minden lehetőséget megragadtunk. Hatalmas telefonszámlákat csináltunk, utaztunk sok-sok km-t és szerettük egymást amennyire csak tudtuk. Eddig úgy tűnik, happy enddel végződik a történetünk, de innentől jöttek a gondok. Talán sose lettek volna, ha őszintébbek vagyunk. Élettársam vívódásai és teljes összeomlása a szemem előtt zajlott, amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Gyötört a bűntudat és égetett a szerelem. Magyaráztam, győzködtem a környezetem, ami hamar három csoportra oszlott: a mellettem állók, az ellenem levők, és a semlegesek táborára.

Feladtam, már csak magamnak - és neki - éltem. Talán a normálisnál is nagyobb hangsúlyt kapott a kapcsolat az életemben: nem csak a része volt, hanem minden. Mivel a múlt kísértett egyfolytában, de a szerelem mindenek fölött élt bennem, próbáltam megóvni azt. Kettős életet éltem lelkiekben. Volt a szerelmes, és volt a sajnáló a másik iránt. Mondhatnám, egyszerű volt fizikai értelemben, mert hisz nem volt titok, mindketten tudtak a másikról, csak lelkileg volt kimerítő. Az egyik, aki szeretett és csak szeretett, ügyet sem vetett a másikra, míg a másik az esélyét követelte - nem mintha már nem kapott volna sokat - csak ez esetben külön élt és egy másik férfi miatt érezte úgy, hogy elveszít.

Jöttek az ünnepek, és nem bírtam tovább. A kisfiam az apát várta, én pedig a szerelmem. A történethez hozzá tartozik, hogy kapcsolatunk nyílt volt. A családtól kezdve, az ismerősök és a szomszédon át mindenki előtt felvállaltuk egymást. Kisfiam szerette, jól kijöttek egymással és gyakran töltöttünk együtt hétvégéket. Sajnos perspektíva előre nem volt látható, csak tervek. Közöttünk 200 km, az elvek, és az ex lelkiekben.

Feladtam. Könnyeket nyelve ötödször próbáltam meg kiszállni ki a kapcsolatból, és tudtam, ez a végső lesz. Úgy éreztem, amíg nem enged el lelkileg is ex-élettársam, soha nem tudok majd új életet kezdeni, mert mindig gyötör majd a bűntudat, és az, hogy nem engedtem, hogy ő maga belássa, hogy a kapcsolatunk nem a harmadik miatt, hanem közöttünk nem működik. Úgy éreztem belehalok. Nem láttam a végét, de időt kérni, s ezzel meggyötörni nem akartam, hisz életemben annnyi jót, szépet nem kaptam senkitől, mint tőle. Megkerestem az ideológiát, miszerint: túl szép volt, hogy igaz legyen. Ennek így kell lennie, akkor kell befejezni, mikor még csak a szépre emlékezünk, stb. Ma már tudom, életem legnagyobb hibája volt elengedni, mert azóta pokol az életem, a nappaljaim és az éjszakáim.

Az ex az ünnepek után elmondta, hogy sose gondolta volna, hogy bennem ez ekkora érzelem, és ezzel nem tudja a versenyt felvenni, korrekten félreállt. Kért hogy csináljam vissza, mert látja, hogy ebbe bele fogok rokkani. Valahol erre is számítottam, de addigra már nagyon közel álltam ahhoz, hogy az idegeim teljesen felmondják a szolgálatot. Felemeltem a telefont, hogy elmondjam neki, mennyit is ér, és hogy vége a dalnak, és miénk a világ... de ő már nem akarta. Talán túlságosan sérült. Talán makacs volt. Nem tudom. Szeretett, az biztos, és ma is szeret. Csak a bizalmát nem tudom visszaszerezni többé. Nála nincs második lehetőség, és teljesen mindegy a szándék, mit miért és milyen megfontolásból tettem. A lényeg a tény. Nem mondtam el neki a vivódásokat, színészkedtem, és nem bíztam benne - ő így látja.

Ez az a történet, ami talán Hoollywood szappanoperái közé tartozhatna. Csak a happy end hiányzik, de egy nem túl sok fantáziával megáldott író is hamar be tudná fejezni. Csak sajnos az egy film lenne, ez pedig az én életem, szomorúságom és holtig tartó bánatom lesz. Mindenkinek annnyit üzenek, hogy mindig az út a fontos, nem a cél. Volt az életemben csodálatos 8 hónap, ami az emberek nagy többségének tán sose adatik meg, s tán ennek is örülhetnék. De én úgy érzem, az életemet vesztettem el, és csak a fizikai valóm maradt itt a Földön. A lelkem nála maradt.