Igen, nekem is van egy történetem, méghozzá igen érdekes. De kezdjük az elején:

48 éves özvegyasszony vagyok, aki Belgiumban él már 20 éve, de Budapesten születtem. 3 gyerekem van, de már csak Alex fiam él velem, aki 12 éves múlt. 4 évvel ezelőtt vettem egy számítógépet, mivel nagyon egyedül éreztem magam, s gondoltam, hogy igy majd kommunikálhatok a külvilággal, föleg magyarokkal. Nagyon fiatalon lettem özvegy, 40 éves koromban, a férjem, aki belga állampolgár volt 43 éves korában hunyt el. Szóval megismerkedtem az internettel, s egy nap véletlenül megtaláltam a Danubius Rádió vendégkönyvét, ahova sok magyar és külföldön élő magyar írt. Jó kis társaság alakult ki, s mindig jöttek újak is, hogy írjanak a vendégkönyvbe. Két évvel ezelött, ismét egy új személy írt be, aki "Herceg" nevet viselt, én meg csak annyit írtam vissza, hogy üdvözlégy kis herceg köztünk. Erre Ő is válaszolt, megadtam neki az e-mail cimem ha akar nekem írni. Természetesen meg volt győződve róla, hogy én Magyarországon élek, mivel magyar nevem van.

A legelső levélváltás 2000. január 31-én történt. Ebben a levélben nagyvonalakban megírtam neki, hogy hol élek, ki vagyok stb. Nagyon meg volt lepődve, de megígérte, hogy mától kezdve mindennap ír néhány sort, hogy ne érezzem magam egyedül és hireim is legyenek a szülöhazámrol. Elöször csak leveleztünk három honapon keresztül, egymás leveleit kinyomtattuk,megöriztük. Aztán fényképet is küldtünk egymásnak. Elmeséltem neki az életemet, ami nagyon meghatotta, mivel tényleg nem volt könnyü sorom. Mindig őszinték voltunk egymáshoz, nem hazudtunk, hogy szépek vagyunk, vagy gazdagok, mindenben csak az igazat mondtuk és szerintem ezért lett később minden úgy, ahogy történt, mivel a kapcsolatunk nem hazugságra épült. Két hónapi levelezés után írtam neki, hogy vegyen egy mikrofont, s akkor beszélgetni is tudunk. Így is lett, a levelezéseket abbahagytuk és minden este mikrofonon beszélgettünk, sosem hagytunk ki egy napot sem, s lassan kialakult köztünk egy nagyon szoros érzelmi kapcsolat.

Március végén egy beszélgetés folyamán megkérdeztem tőle, hogy járt-e már külföldön, s nincs-e kedve eljönni Belgiumba meglátogatni engem. Természetesen igent mondott, s hat hónapi internetes ismeretség után felült egy buszra. Teljesen megbízott bennem, hogy szó sincs semmiféle átverésről. Az igazat megvallva, akkor már nagyon szerettük egymást, mindent tudtunk egymásról, csak a személyes találkozás hiányzott. Persze a barátai mondták neki, hogy milyen butaság ilyet csinálni, elmenni ismeretlenül egy nőhöz, akiről nem tudja, hogy igaz-e minden amit mondott, de ő azt válaszolta, hogy nekem nagyon jo színésznőnek kell ahhoz lennem, hogy 6 hónapon keresztül hazudozzak neki. Szóval júniusban felült a buszra és elindult a nagy ismeretlenbe.

Attól a naptól kezdve, hogy elhatároztuk, hogy kijön hozzám a "Hercegem" - mert így hívtam - számoltuk a napokat, vágtuk a centit, úgy, ahogy a katonaságnál szokták. Közben telefonbeszélgetéseket is folytattunk és rengeteg képeslapot küldött nekem, arról a környékről, ahol lakik, az Osztrák-Magyar határ közeléből. Szóval elindult a busszal - mondanom sem kell, hogy milyen ideges voltam. Előtte már a gyerekeim is mondták, hogy teljesen megváltoztam, semmi másról nem beszéltem csak "Róla".

Azon az éjszakán, amikor utazott, szinte semmit nem aludtam, alig vártam, hogy reggel legyen, hogy mehessek a buszállomásra. Nagyon csinosan felöltöztem, a lányom, aki szintén itt él, átjött reggel, s amig én a vejemmel a buszmegállóba mentem, ő készítette el a reggelit. Előtte már rengeteg ajándékot összevásároltam neki, tudtam a méretét, ingeket, pulóvert, stb. A vejem autokereskedő, mondtam neki, hogy a legszebb kocsit hozza ki a garázsból és azzal menjünk az állomásra. Kihozott egy gyönyörű fehér Mercedes-t és elindultunk. Megérkezett a busz - 17 órás út volt -, odamentem az ajtó elé, ott vártam Őt. Amikor leszállt, persze nagyon zavarban volt, csak annyit tudott mondani, hogy "na szia"! En meg a nyakába ugrottam, s össze-vissza puszilgattam. Aztán felgyorsultak az események, hazajöttünk, a barátaim is mindenféle ürüggyel bekopogtak, hogy láthassák, mert ismerték a történetünket. Összejöttünk egy páran, volt evés, ivás, otthonról hozott nagyon finom magyar pálinkát és szépen az üveg fenekére néztünk. Mondanom sem kell, hogy alig mertem ránézni, nagyon zavarban voltam, viszont Ö állandoan engem nézett, leste minden mozdulatomat, égetett a nézése!

Végre délután egyedül maradtunk, s akkor Ő kezdte el a közeledést felém. Az első együtt eltöltött éjszaka után mindketten tudtuk, hogy egymáshoz illünk minden téren. Nagyon boldogok voltunk, és még sok pozitív dolgot fedeztünk fel egymásban, amit az interneten keresztül lehetetlen volt megismerni. Az én "Hercegem" nőtlen férfi, sosem volt felesége, szülei meghaltak, testvére nincs, s teljesen egyedül él egy kis falusi kis házban. 48 éves, tehát egykorúak vagyunk (8 hónappal idősebb nálam).

Két hetet töltött itt Brüsszelben, ami csodálatos volt, s megállapodtunk, hogy amikor Alex fiamnak eljön a nyári szünete s táborban lesz, én is hazautazom meglátogatni. Az is hozzátartozik a történethez, hogy még a személyes ismerkedésünk előtt megmondta, hogy el akar venni feleségül. Ebből kifolyólag a két hetes ittartózkodása alatt - június 15-én - eljegyeztük egymást. Itt vettük meg együtt a jegygyűrűt, meghívtuk a barátainkat, s mindenki meglepetésére hivatalosan eljegyeztük egymást. Szóval júliusban elutaztam 3 hétre hozzá, hogy én is lássam milyen környezetben él, kik a barátai, stb. Utána mesélték a barátai, hogy előző este mennyire ideges volt, nem lehetett bírni vele, és nagyon aggódott is értem, mivel nagyon féltem ettől a hosszú utazástól, rég jártam már otthon és azonkívül cukorbeteg is vagyok. Aztán szerencsésen megérkeztem Győrbe, onnan még 160 kilométeres utat kellett megtennünk autóval. Fáradtan, de nagyon boldogan tettem meg a hosszú utat. Az a három hét a "paradicsom" volt számomra, mindenben kiszolgált, leste a gondolataimat, bemutatott a barátainak, szoval a tökéletes volt!!!

Sajnos elmult a három hét, de annyira jól éreztük magunkat együtt, hogy megállapodtunk, hogy még három hétre visszajövök a fiammal augusztusban. Úgy is lett, nagy meglepetés volt a fiamnak, amikor bejelentettem, hogy együtt visszamegyünk három hétre. Borzasztoan örült, mert csak egyszer járt Magyarországon, akkor is rövid idöre és mivel itt született Belgiumban, csak nagyon keveset tud magyarul. Szóval újabb három hétre visszautaztunk, a fiam is nagyon élvezte, és aminek nagyon örültem, rengeteget tanult magyarul. Azt is elkell mondani, hogy a fiam és a Hercegem között minden nagyon szuper volt, persze el is kényeztette egy kicsit, de a mai napig is minden rendben van köztük, a fiam sokkal jobban hallgat rá, mint rám. Aztán telt-múlt az idő, vége lett a vakációnak, s szomorú szívvel hazajöttünk. Az elválások egyre nehezebbek lettek.

Tavaly Karácsonyra megint Hercegem jött hozzám, együtt töltöttük az ünnepeket, az újévet. Aztán ebben az évben Húsvétkor megint én mentem a fiammal és júniusban megint a Hercegem jött, s úgy csináltuk, hogy itt maradt 2 hétig, s együtt mentünk haza, két hónapot töltöttünk a fiammal otthon, szépen megtanult magyarul is. Hercegem dolgozott, én vezettem a háztartását, mint "régi házasok" éltünk, minden tökéletes köztünk, de sajnos ez a két hónap is elmúlt. 2002 oktoberében megint itt volt a Hercegem két hétig, Karácsonykor én megyek a fiammal haza.

2003. január 31-én lesz két éve, hogy ismerjük egymást, utazgatunk egymáshoz, de sajnos arra nagyon kevés kilátás van, hogy együtt tudjunk élni. Neki ott a munkája, háza, nekem itt a fiam, akinek iskolába kell járni, elég reménytelen a helyzetünk, fiamnak és nekem nincs jövőnk otthon, Hercegemnek pedig nem lenne jövője itt. Nem könnyü, de megállapodtunk, ha kell életünk végéig így utazgatunk egymáshoz, mert végre mindketten megtaláltuk az "igazit". Sokat szenvedünk az elválásoktol, távollétektöl, de abban bízunk, hogy majd csak történik valami, talán ha Magyarország belép az Unióba, valamivel könnyebb lesz a helyzetünk. Szeretnénk összeházasodni, megígértük egymásnak, hogy az eljegyzésünktől számított 3 éven belül összeházasodunk, de félek, hogy ez lehetetlen. A fiamnak ki kell járnia az iskoláit, szüksége van rám, nem törhetem ketté az életét, még nem találtuk meg a megoldást és a távolság igen nagy!

Szóval nagyjából ennyi a történetem, persze még sokmindent tudtam volna írni a kapcsolatunkról, de ahhoz már regényt kellene írnom. Köszönöm, hogy elolvasták a történetünket, lehet, hogy ez másnak nem érdekes, de nekem megváltoztatta az életemet és végre sok küzdelem után megtaláltam az igazit!