Mint a mesében...

Egy kapcsolatom után –, amely egyébként szintén az interneten indult, csak barátságnak, aztán élőben több lett (de igazából be kellett vallanom magamnak, amolyan "jobb, mint egyedül" féle kapcsolat volt részemrõl). Jó volt együtt, de nem voltunk egymás mellé valók. A mai napig kapcsolatban vagyunk barátként – a Randivonalon próbálkoztam. Sok emberrel találkoztam, de igazán senki sem indította be a fantáziámat. Volt olyan is, akinek én nem tetszettem, de még azok sem dobbantották meg a szívem. Aztán az év végére belefáradtam. Elegem lett.

Sajnos, nem sajnos, a munkám, nagyon leköt. Nincs nagy baráti köröm, kevés barát, sok ismerős, de már kellemetlen lenne, egy bárban felszedetni magam. Novemberben betöltöm a harminchármat (2002). Szóval, az internet nagyon jó megoldásnak tűnt. Senki ne bátortalanodjon el azért, mert én a sok próbálkozás ellenére sem találtam senkit.

Na de most jön a számomra legszebb dolog!

Mikor úgy döntöttem, hogy elég volt, nem fogok csak azért lenni valakivel, hogy legyen valakim, és majd lesz valahogy. Vagy megtalál a szerelem, vagy nem (bár elég kicsi valószínűsége volt, hogy a nagy Ő csak úgy bekopogtasson az ajtómon), akkor megtalált! Milyen furcsa az élet, amikor foggal-körömmel akarsz valamit, nem sikerül. Amint képes vagy azt elengedni, azonnal megtörténik.

Nos, amikor még nem vagyok álmos, szeretek chatelni, inkább a yahoo nemzetközi chatszobáiban. Sok érdekes és felejthető emberrel is találkoztam. Azonban, egyszer csak felbukkant Ő.

Azt kérdezte, volna-e valakinek kedve egy normális beszélgetéshez, mire én megkérdeztem tőle, mi neki a normális. A beszélgetés elindult. Jaj, nagyon jó volt! Annyit tudtam, hogy végre egy normálisabb ember. Mikor valakivel elkezdek beszélgetni, már az első kérdések, válaszok után tudom, barát lesz-e az illetőből, vagy nem. Ez az ember nagyon szimpatikusnak tűnt. Nem tudtuk, nem akartuk befejezni a beszélgetést, pedig már majd’ leragadott a szeme. Elkérte a mobilom számát, hogy küld egy sms-t. Azt írta, mikor végre ágyba bújtam, "Te vagy az utolsó gondolatom ma este, és te leszel az elsõ holnap". Szóval szinte minden este "randiztunk". Mint ahogy sok itteni levélben olvastam, új távlatok, új világ nyílik meg ilyenkor.

Õ 16 évvel idősebb nálam, hat éve elvált, 18 éves lányát ő neveli, Angliában él, és Stephennek hívják. Egy intelligens, kultúrált, jó humorú, kedves, jó lelkű, élettel teli, talpig férfi (aki tudja, mit akar), magas etikai elvárásokkal. Pont, ami/aki nekem kell!

Szóval egyre többet telefonáltunk, aminek igen nagy telefonszámla lett az eredménye. De a hangja... Nagyon szeretem. Aztán végre megérkezett a fotója. Akkor egy kicsit lehűltem hirtelen, de igazán nem is tudom, miért, hiszen igazán tetszik. Tetszik, hogy van benne charm, kellemes küllem, sokat sejtetõ mosoly. Õ oda van értem meg vissza, de õ webkamerán is látott már engem.

Na, de azért nem ment minden olyan könnyen. Mint ahogy mondtam, nagy lángon égtünk, nem is tudtam, hogy mennyire.

Õ már több mindent megélt, és történt valami, ami részemrõl teljesen tiszta volt, de õ a múltjából nézve nem úgy vette, és teljesen "kiakadt" rajta. Egy négy évvel ezelőtti kapcsolatom megkeresett Olaszországból, aki mai napig kedves barát, hogy szüksége van rám, hogy feltöltõdjön. Szeretne eljönni hozzám, tanácsot kérni. Igent mondtam, ezt Stephennek is elmondtam, mint történést. Akkor, õ nem is reagált rosszul, csak amikor tényleg itt volt a barátom, úgy érezte, őt háttérbe szorítom. Lényeg a lényeg, durva sms-eket küldött, aztán meg nem vette fel a telefont. Írtam neki e-mailt, másnap beszéltünk, de megint mondtam valamit, amitõl "kiakadt", és lecsapta a telefont. Pedig pont azt akartam neki elmondani, hogy mennyire megbántott azzal, hogy nem volt hajlandó kommunikálni velem.

Errõl késõbb sokat beszéltünk, és megértettem vele, hogy bármi is történik köztünk, ami az egyiknek nem tetszik, mindig meg kell beszélni a dolgokat. A legtöbbször ugyanis kiderül, hogy valami félreértés, félre értelmezés van a dologban.

Hónapok teltek el, mióta a fentieket írtam.

Azóta egy gyönyörű arany gyűrű van az ujjamon, egy szép gyémánttal a közepén. :)

Szóval, a sok chatelés és napi telefonok után, tavaly augusztus elsején találkoztunk a reptéren. Izgultam, meg nem is. Furcsa volt, hogy ott áll előttem egy idegen férfi, aki csak azért jött Budapestre, hogy találkozzon velem. Azonban amint elkezdtünk beszélni és felismertem a hangját, rögtön ismerős lett. Úristen, itt van ez a férfi, akibe még akkor beleszerettem, amikor képet sem láttam róla! Láttam rajta, hogy izgul, reméltem, hamar felenged. Hazamentünk és miután felfrissült, kimentünk az Andrássy útra, és elmentünk a Jókai térre meginni valamit.

Útközben mondta, hogy nyugodtan, mondjam meg neki, ha csak barátként akarom őt, erre én válaszul, megfogtam a kezét. Aztán, amikor már ott ültünk az egyik teraszon, emberek jöttek-mentek és éppen hosszasan beszélt valamiről, akkor én nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy megcsókoljon. Azt gondoltam, megkérem, csókoljon meg, és, ha úgy reagál, ahogy én szeretném, és úgy igazán megcsókol - és jól csókol! - hozzámegyek. A szavába vágtam, és egyszerűen azt mondtam neki, mi lenne, ha megcsókolna. És úristen megcsókolt! Úgy igazán. Férfiasan, mégis gyengéden. Majd elolvadtam. Később elmondta, hogy örült, hogy akkor megtörtem a jeget.

Egy gyönyörű helyen vacsoráztunk. Városliget, tó, a Vajdahunyad vára kivilágítva, szökõkút a vízben, mi meg a Robinson étterem fantasztikusan romantikus teraszán, a tavon. Azt mondta, ott teljesen belém szeretett, másodszorra is. Néhány nagyon szép napot töltöttünk együtt. Október elején újra eljött, akkor a szüleimnek is bemutattam. Novemberben pedig, a születésnapomra egy gyönyörű virágcsokrot küldetett nekem. Aztán én mentem hozzá egy hónapra, és a karácsonyt is együtt töltöttük. Minden nagyon szép volt, még a kislányának is nagyon tetszettem. Mielõtt hazautaztam volna, este mondta, hogy öltözzek fel szépen, elmegyünk vacsorázni valahova. A vacsora végén, amikor kijöttünk az étterembõl, a lépcsőn egyszer csak magához húzott, megcsókolt, és a fülembe suttogta, hogy nagyon szeret. Aztán a szemembe nézett, és megkérte a kezemet. A szüleimnek pedig írt egy nagyon kedves levelet, amelyben jóváhagyásukat kérte.

Õszre tervezzük az esküvőt, addig is hol ő fog jönni, hol én megyek, de van még itthon egy kis munkám, mielõtt végleg kiköltöznék.

Nekem sikerült, bár nem párt kerestem, mikor találkoztunk. Azt kell mondjam, hogy soha nem éreztem így senki iránt. Amikor együtt vagyunk, és magához ölel vagy csókolózunk az olyan, mintha egybeolvadnánk, olyankor olyan érzelmi töltés leng minket körül, hogy szinte éget. És ez mind nagyon szép. De ahogy mi sokat beszéltünk róla, ahhoz, hogy ez így is maradjon, kölcsönösen sokat kell tenni. Az együtt töltött évek olyanok lesznek, amilyenné MI tesszük azokat.

Semmi sem állandó, és ami nem nő, az igazából csökken. Ezért állandóan formálni kell egy ilyen kapcsolatot úgy, hogy mindig többet adunk, mint amit a másik elvár. Azt is megbeszéltük, hogyha látjuk a másikon, hogy valami nem stimmel nála (megbántódik), akkor rávesszük, hogy mondja el. A nyílt kommunikáció nagyon fontos, mint ahogy az is, hogy ne tegyünk olyat, amit a másiknak nem mondanánk el nyugodt szívvel. Ezeken az alapokon el lehet indulni...

Mindannyiótoknak, akik ezt a beszámolót olvassátok, kívánom, hogy megtaláljátok az igazit! Az interneten, vagy bárhol máshol...