Sosem gondoltam volna magamról. Macskámat a hónom alá csapva menekültem tőle, s most a szívem beleszakad, annyira hiányzik. Elkeseredtem amiatt, hogy mindenért magyarázkodnom kellett, hogy nem hitte el, mennyire szeretem, és nekem ő a világon a legfontosabb...
Nekem ő állandó pozitív visszaigazolást adott a nőiességemrõl, hogyan is kereshettem volna mást, hogy is kellett volna más??! Szerettem minden rezdülését, mozdulatát, minden porcikáját, s ezt igyekeztem is kimutatni neki. Mégsem hitt nekem. Miután eljöttem tőle, mert teljesen kikészített a bizalmatlanságával, volt még egy kísérletem a visszatérésre, de aztán éreztem és tapasztaltam, hogy ebből jó dolgok már nem kerekedhetnek ki. Ezért végleg elhagytam.
Azóta megőrülök a fájdalomtól, mindenben, és mindenkiben őt keresem. A simogatását, a csókjait, az ölelését. Eltelt egy év, és most már ott tartok, hogy mindent megbocsátanék neki, mindent elfelejtenék. Türelmesebb lennék, csak újból, újból velem lenne! Rajta kívül senki nem létezik a számomra.
Ő, úgy tudom, már mással él. Biztosan nem felejtett el engem, mert ennek már sok jelét adta, de már nem akar velem találkozni. Mintha valami fogadalmat tett volna, hogy végleg elfelejtsen.
Rajtam a sor, hogy végre én is túl legyek ezen az egész őrületen, de hogyan?
Hát, ennyi az én történetem. Jó volt, hogy legalább kiírhattam magamból.