Üdvözlet a nagy vízen túlról...

Véletlenül kattintottam erre a honlapra, és örülök, ahogy olvasom mások sikertörténetét az internet szerelemmel kapcsolatban. Én is tudnék mesélni a velem történt internetes kapcsolatomról, ami már másfél éve tart. Most jöttem vissza Kanadából, ahol az internetes kedvesem él. Másfél évi levelezés után találkoztunk személyesen úgy, hogy én kiutaztam hozzá.

Méghozzá Kanada túlsó részébe, Vancouverba. Csodálatos két hónapot töltöttem vele, bejártuk a Sziklás hegységet, a Vancouver szigeteket, végül leautóztunk San Franciscóba. Ráadásul nagyon különleges módon történt az egymásra találásunk. S ha mindehhez hozzáteszem, hogy én 50 éves vagyok, ő 61 éves, akkor úgy gondolom talán életünk utolsó lehetősége valami újra, valami másra, mint ami eddig volt.

A történetünk eleje. Másfél éve az e-mail címemre érkezett egy üzenet: " Üdvözlet a nagy vízen túlról. Gabi" Furcsának találtam, mivel két ismerősöm tudta csak az e-mail címem, így nem tudtam elképzelni ki lehet a küldő. Gondoltam, a Balaton mellől küldte valaki, és egy eltévedt levélrõl van szó. Válaszoltam neki, és kértem írja meg ki ő, és hogy tévedésből hozzám érkezet az üdvözlete.

Hát, így kezdődött.

Jó pár levélváltás után derült csak ki, hogy ő egy 60 éves, erdélyi származású férfi, aki gyermekkorától Magyarországon élt. 1966-ban, 24 évesen maradt kint Párizsban, egy turné alkalmával. Ugyanis a KISZ Központi Népi Együttesben táncolt annak idején. Kanadában kötött ki, jelenleg Vancouverban él. Feleségétől elvált.

Az első telefonját sosem fogom elfelejteni. Tudta, hogy többek között szeretem a komolyzenét is. Feltette CD-n Villa Lobos operájának legszebb részét, és én telefonon keresztül 20 percig hallgattam, s közben könnyben úszott a szemem. Egyrészt a csodálatos zenei élmény hatására, másrészt az a tudat, hogy ez életem egyik legszebb ajándéka.

Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, havonta egyszer felhívott telefonon, s olyankor egy órán át, beszélgettünk. Olyan dolgokról beszélt, amelyek engem igen érdekeltek már régóta, de valahogy senki nem volt körülöttem, akivel beszélgethettem volna a témáról. Először tanár-diák kapcsolat alakult ki közöttünk. Széles látóköre, és az a tudás anyag, amivel rendelkezett, teljesen lenyűgözött. Fantasztikusan fel voltam "villanyozva"! Közben én is olyan dolgokba fogtam bele, ami azelőtt nem volt rám jellemző, de az ő hatására már nem hátráltam meg semmitől. Sokkal magabiztosabb lettem. Akkor próbáltam ki a parázson járást is, egy ezoterikus előadás alkalmával. A lényeg az, hogy nagy hatással volt rám a levelein, és telefonon keresztül.

Mindketten szeretjük a népzenét, a hagyományokat. Kiderült, hogy közös kedvenc népdalunk is van. Egy alkalommal én, egy hirtelen ötlettől vezérelve, felénekeltem az üzenetrögzítőjére ennek a dalnak egy versszakát. Az ő későbbi elmondása alapján, éppen hazafelé tartott, és azon gondolkodott, hogyan tudnánk elénekelni ezt a dalt közösen, telefonon keresztül. Amikor hazaért, és bekapcsolta az üzenetrögzítõjét, majdnem mellé ült a széknek. Mi ez? - telepátia? Egy hullámhosszon voltunk!!!!! Érdekes egybeesés, de kapcsolatunk során több ilyen esemény történt, ami megerősített bennünket abban, hogy nem véletlenül ismertük meg egymást. A sors akar kettőnktől valamit, amit együtt kell megélnünk.

Tavaly, augusztusban volt a születésnapja, és szerettem volna valami maradandó emléket adni neki, ebből az alkalomból. De egy üdvözlet, az nagyon egyszerűnek tűnt. Kimentem a piacra, vettem egy öl tűzpiros, cirmos virágot. Otthon felvettem a kedvenc ruhámat, a virágokat ölbe fogtam, és lefényképeztem magam, mintha átnyújtanám neki. A fotó szuper lett, írtam hozzá köszöntő verset is, és feladtam légipostán. Éppen a kellő idõben érkezett meg Kanadába. Ő, nagyon meghatódott tőle.

És ahogy telt az idő, egyre mélyebben tártuk fel egymás előtt a lelkünk mélységeit. Olyan dolgokat hozott ki belőlem, amiket addig nem ismertem magamról. Még a Nők Lapja újságban is megjelent egy írásom "Boldogságkeresés" címmel, ez év januárjában. Ez egy csodálatos természeti jelenségről szólt, ami velem történt meg, illetve én éltem át. Elmeséltem neki, és az ő inspirálására küldtem be az újságnak. Enyém lett akkor a Hét Levele.

Közben ő kintrõl megszervezte, hogy találkozzam a Pesten élő sógornõjével. Aztán hazalátogatott a kint élő unokahúga a férjével, és velük is találkoztam. Tavasszal, egy barátja jött Magyarországra, ő is meglátogatott. Vagyis, már ismertem a környezetében élő barátait, csak éppen őt, magát nem. Neki nem volt lehetősége hazajönni, de írta, hogy engem szívesen fogadna. Nagyon bíztatott. És akkor megpróbálkoztam a lehetetlennel. Összehozni egy repülőjegyre valót, valamint a vízum és biztosítás költsége. Nem kis dolog, de nagyon eltökélt voltam. Érdekelt az a másik világ ott kinn! Nekem az a hely pedig, a világ másik vége. S persze meg kellett hogy ismerjem azt az embert személyesen is, aki ilyen nagy hatással volt rám. Tisztába voltam azzal, hogy írni, és telefonon beszélni egy dolog.

A megtapasztalás volt számomra az egyetlen lehetőség, hogy tudjam, ő-e az, aki beleszólhat életem következõ időszakaiba, éveibe. A realitás fontos volt, hisz egy kicsit illúzióban is éltem vele kapcsolatban. Ezzel tisztába is voltam.

50 éves vagyok, elvált. Sok rossz évet éltem meg párkapcsolatban, (meg persze jókat is) háromszor voltam férjnél, tapasztalataim óvatosságra intettek, illetve intenek. Végül is életem legnagyobb kalandjaként fogtam fel a dolgot.

A folytatás pedig...
Ott van, a történetem elején.

S hogy mi lesz kettőnkkel?
Be fogok majd számolni arról is.
December elején, az internetes kedvesem, jön Magyarországra.

P.